Ha a sors úgy hozza...

"Én a helyedben elkezdenék imádkozni Istenhez,
hogy vajon mit tervez.
Én a helyedben elkezdenék imádkozni Istenhez,
hogy itt mi minden lesz.
Én a helyedben futnék mert messze az árnyék,
ha te ürge lennél én sólyomként szállnék.
Én a helyedben hagynám az oroszlánkölyköt,
mert a ketrec hátul rozsdás és törött."

Az ország fája

Nagy kerekerdő mélyén éldegélt a kis fa, megbújva a nagyok árnyékában. Csendesen, eseménytelenül teltek napjai. Néha emberek jöttek, körbenézegettek, majd elmentek. Egy nap volt csak az évben, amikor megbolydult az amúgy néma táj, ilyenkor gépek zúgtak, hangyabolyként nyüzsögtek a kétlábúak, és elvittek egyet, a legnagyobbat, a legszebbet pajtásai közül.

– Na, viszik a kiválasztottat – hallotta susogni a vén feketefenyőt.
– Milyen kiválasztottat?
– Tudod kicsi, azt csiripelik a verebek, az a cserfes népség aki néha idetéved, hogy beviszik a nagyfővárosba, felállítják egy hatalmas téren, az ország háza elé, szépen feldíszítik, körbeállják a gyerekek, gyönyörű karácsonyi énekeket énekelnek alatta.
– Biztosan szép lehet – sóhajtott a mellette álló ezüstfenyő.

A kis fenyő elgondolkodott. Tehát szépnek, nagynak, erősnek, hibátlannak kell lenni, és akkor lehet, ő lesz az, akinek majd énekelnek a kicsi emberek. Erősen megkapaszkodott a gyökereivel és jó erősen magába szívta az életadó nedveket.
– Ha megnövök, én leszek a kiválasztott! – fogadta meg erős akarattal.

Teltek-múltak az évek, harminc is elröppent már. A kicsi fenyőből hatalmas, gyönyörű fa lett. Csudájára jártak a madarak, a vadak. Árnya alatt megpihentek az erdőben járó vándorok, az erdész pedig arramentében mindig megállt előtte, felnézett a csúcsáig, majd kitört a nyaka, bólogatott és hümmögött.
– Ez lesz az!

Elérkezett a nagy nap. A fenyők izgatottan várták, kit is fognak választani, kit is fognak elbúcsúztatni. Mindig elbúcsúztak, mert aki egyszer innen elment, soha nem tért vissza. Ilyenkor mézga-könnyeket sírtak, kérgükön lecsurgó cseppeket.
– Ezt vágjátok! – állt meg az erdész, s rámutatott a kicsiny fenyőből lett hatalmas fára.
– Igen, igen!!! – ujjongott a fenyő. – Nem volt hiába az évekig tartó várakozás, engem visznek, engem visznek! – Tapsikolt is volna az ágaival, de meggondolta magát, biztos kinevetnék a többiek.
Felzúgott a gépfűrész, a fenyő iszonyú fájdalmat érzett, majd lezuhant a földre. Erős kezek markolták, kötélgúzsba tekerték és felrakták egy hatalmas valamire, ami elindult, s vitte őt egyre távolabb és távolabb az erdőtől, társaitól. Sokáig hallotta a búcsúszavakat, a madarak is elkísérték, majd lemaradoztak. Egyedül maradt.

A nagy térre érve levették, kötéllel húzták, még mindig sajgó talpát beleillesztették egy erős tartóba, majd újabb emberek jöttek, csillogó-villogó mindenfélét aggattak rá, körbehúztak rajta egy hosszú, vékony indát, majd otthagyták. Sötétedéskor kigyúltak az inda fényei és a fenyő olyan boldogságot érzett, mint még soha.
– Mindjárt jönnek a gyerekek és énekelnek –, gondolta.
De a gyerekek nem jöttek, csak pár ember, akik mondtak valamit a karácsony szentségéről, az ünnepről, hogy milyen gyönyörű is ez a fa, az „ország karácsonyfája”, aztán elmentek.
– Na, biztos most jönnek a gyerekek! – Kinyújtózott, hogy még nagyobbnak lássák, még hatalmasabbnak, legyenek rá büszkék, mennyire szép és csodálatos.

Hiába várt. A tér üres maradt, csak ő állt ott egyedül az egyre sötétedő estében. Körbenézett… és akkor meglátta a fehér kis kerítéseket a tér körül, néha megállt egy-egy arrajáró, megnézte őt, a kezével furcsa mozdulatokat tett, de nem jött közelebb. Az a fehér akármi távol tartotta tőle a megállókat.

A fenyő nagy pompájában egyre szomorúbb lett, majd meghallott egy vékony hangot a kerítésen túlról.
– Nagypapa, miért nem lehet odamenni? Nem a mi fánk áll ott?
– Bizony a miénk. Ez a fa az „ország fája”. Szegényke, nézd, milyen magányosan áll ott, biztos jobban érezné magát az erdőben. Teleaggatták mindenféle csiricsáré puccal, ahelyett, hogy hagyták volna ott, ahová tartozik, a fenyvesben, ahol mókusok ugrálnak rajta, madarak csippentik a tobozaiból a magokat, szél fújja az ágait, s szűzfehér hó borítja el havazáskor tűleveleit. Sokkal szebb lenne akkor, mint itt és így.
– Papa, hiszen mi is díszítünk fát karácsonykor!
– Persze, de kint a kertben. Azért ültettem amikor megszületett édesapád egy fenyőfát, hogy vele köszöntsük a karácsonyt. Ki nem vágnám! Ott a helye – bólintott az öreg.
– Tudom. Mindig sütünk mézeskalácsot nagyival, ráfűzzük a cérnára, meg a többiekkel papírból szalagot is ragasztgatunk, közben énekelünk, nevetünk, aztán kivisszük, és feldíszítjük. De mi gyertyát gyújtunk a tövében, igaz papa? És kint a kertben tovább énekelünk, oda tesszük az ajándékokat, amiket mi csinálunk egymásnak. Papa, mi lesz szegénnyel, ha véget ér a karácsony?
– Vízkeresztkor lecsupaszítják, elviszik, felvágják darabjaira. Kicsim, szerinted van ennek így értelme? A mi fánk ott marad, ahová ültettem, növekedhet, terebélyesedhet. Az a fa soha nem lesz egyedül, hiszen nyáron ott játszotok a tövében, jókat alusztok alatta, hall ő ott nevetést, prüntyögést, kap szeretet tőlünk, de ez szegény… – nézett elgondolkodva az öreg az egyedül álló fára –, ez már… Mit csinálsz kislányom? Most hová szaladsz?

A kislány átszuszakolta magát a korlátok között és futott, futott a néma téren átvágva. A fához érve odabújt a fenyőfa törzséhez, kis karjaival megölelte, puszit nyomott a kérgére.
– Szegényke, milyen egyedül lehetsz. Hiányoznak a többiek? Figyelj csak, akarod, hogy énekeljek neked? Hátha akkor nem leszel szomorú. Énekeljek? – és a néma téren halk hangon, kicsit hamisan, megbicsaklóan dúdolni kezdett:
– Mintha csillag nézne ránk a házból, csendben alszik, álmot lát az éj, tiszta szívvel szállnak most a vágyak, messze fel a szürkeség felé…hópehely hull, béke száll a földre, ablakunknál megpihent a szél…
– Ugye szép volt? Ezt szoktuk énekelni a mi fánknak. Kár, hogy nem ismerheted… – suttogta a fenyőfának a kislány. – De most mennem kell. Papa biztos dühös rám – nyomott egy búcsúpuszit a fenyőfára és már szaladt is vissza a kerítésen kívül álldogáló öreghez. Amikor odaért, csak ennyit mondott:
– Megvigasztaltam a fánkat.
– Hallottam kicsim – mondta az öreg, és hirtelen valami szúrni kezdte a szemét. – Menjünk, vár már otthon nagyanyád.

A fenyőfa egyedül maradt a csendben. Hirtelen tört rá a magány fájdalma, ágai meghajoltak, sírni kezdett. Elátkozta azt a napot, amikor a fogadalmát tette. Majd megrázta magát, felmagasodott, ágait himbálni kezdte az előbb hallott dallamra… erősebben! … még erősebben!…

A hatalmas robajra villanyok gyúltak a sötét ablakok mögött, emberek hajoltak ki rajtuk és csodálkozva nézték a fát, az ország fáját, a földre dőlve, összetört díszek milliárdnyi darabjai között… a sötét téren… néma csendben… kordonok mögött…

Advent

Kis karácsony...

… nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom?... Ballagtunk a hosszú soron, mindenhol más és más karácsonyi zene szólt, drága játékok, máshol csak apróságok, adok-veszek, emberek, rohanás, még neki sem vettem, még ez is hiányzik… legtöbben csak nézegetnek, visszatesznek, mást keresnek.

Pénztárcánk véges, sőt, mikor elindultunk már szinte végtelenül üres volt, vettünk, de csak vicceset, aprót (lehet, a kis piros autóért, ami áramvonalas, ajtaja nyitható-csukható, még nyakast is kapunk, hiszen mély jelentéssel bír), mindenkinek olyat, ami valamihez köthető… csomagolásukban benne lesz a szeretet. Sovány szatyrokkal vacogtunk be a még nyitva tartó élelmiszerbe, ott is csak picit, csak amit ma megeszünk… Már pakoltunk, amikor meghallottuk a vijjogást. A pénztárnál néni állt, tanácstalanul nézte a villogó-sikító lámpássorompót, ami között kicsoszogott. A kasszától felpattant a pénztáros:
- Tessék félreállni! - dörögte, s arcán diadalmasan fénylett a „na, most elkaptalak”!
Az aprócska teremtés elhúzódott a másik kassza felé, gyűrögette fekete, kopott kistáskája fogantyúját. Olyan igazi, törékeny, csinos néni, régimódi, de elegáns kabátban, fekete kiskesztyűvel, évtizedek óta hordott, de csillogóra suvickolt kiscipőben. A zord ellenfél minden csomagot kiszedett a tolókából, lengette a kapunál, ami egyszercsak megint felzúgott.
- Na, meg van a bűnös! Biztos rosszul húztam le – morogta. – A néni visszapakolt, tolta kifelé újra a kerekest, de megint sivítás…
- Mutassa csak azt a szatyrot is! – csillant fel megint az a szem… A biztonsági őr is előkerült, elállta a néni hátrafeléútját, mintha oly gyorsan el tudna szegény tűnni bárki elől is. Reszkető kézzel szedegette ki a kisszatyor tartalmát, s már könnyezett. Én pedig nem mozdultam, mert olyan ismerős az a néni. A nevekkel mindig bajban vagyok, de arcokat soha nem felejtek el, és őt láttam már, valami hozzáköt, de nem tudom még mi is az. Újabb húzogatás, semmi eredmény. A másik pénztárnál már türelmetlen a nép, hiszen mindenki sietne, mindenki menne. Megint áttolták a kocsit, megint villogás… megint egy nem jól lehúzott kiscsomag került elő. Végre átjutott a néni, a pénztáros pedig visszaült a helyére. Csend, olyan nagy a csend…
- Legalább egy 'bocsánat' elhangzott volna! – mondtam nem éppen halkan. A megvető pillantást azonnal megkaptam. A néni visszanézett, szomorúan mosolygott… és akkor rájöttem, honnan az ismeretség, abból a mosolyból…

Tavaly nyáron vágtattam hazafelé, munkából, át a téren, több órás hazafeléút után. A templom ott magaslott a közepén. Zárt kapujánál egy néni álldogált, kezében pár szál virággal, tanácstalanul. Felmentem hozzá a lépcsőn. Zavartan nézett rám:
- Kislányom, nem tudod miért van zárva? Régen mindig nyitva álltak a kapuk, bármikor jöttem. Én csak ezt a kis virágot szerettem volna letenni… csak egy imát elmondani… egy kis nyugalmat lelni, mint régen… Isten házát soha nem tartották zárva… akár éjjel is jöhettem… egyedül élek, nekem már csak Ő maradt… szegény uram, a fiam… csak értük akartam elmondani egy imát…

Összefacsarodott a szívem. Emlékeztem én is azokra a nyitott ajtókra, pedig nem vagyok vallásos, de hányszor tértünk be egy imára a nap bármely szakában nagymamámmal, aki előtte felvette legszebb szoknyáit, alulra a keményített fehér alsókat, felülre a fényes feketét, befonta hosszú, hófehér haját, ünneplőkendőjét elővette a féltve őrzött, levendulaillatú, mindig élére vasalt lepedők tetejéről.
- Tudod lányom, abba a Házba csak ünneplőbe lehet menni… no nem csak így… előbb saját magadat kell ünneplőbe öltöztetned, ott, legbelül… tudom, imádkozni bárhol lehet, de ha azon az ajtón belépsz, tisztának kell lenned… kívül is…

- Tessék jönni, csak este nyitnak ki, a misére. – Toporgott még egy picit, aztán hagyta, hogy levezessem a lépcsőn, leültessem a padra.
- És most elmondjuk azt az imát… - Csodálkozva nézett rám, de elővette abból a fekete kistáskából a rózsafűzért… Körbekulcsoltam kezét az enyémmel, s halkan elkezdtük:
- Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod… s mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… Ámen… - s közben egyre jobban szorította a kezem. Keresztet vetett, de tétovázva... én, a hitetlen, tudtam, mi hiányzik még. Odamentem a kiskúthoz, tenyerembe vizet merítettem, s elé tartottam…
- Köszönöm kislányom… - sírta el magát, és megkönnyeztem én is. Néztem, ahogy nehézkesen felállt, megnyomkodta térdét, s lassú léptekkel elindult a buszmegálló felé.

Mondd Isten, ki a mennyekben vagy, lesz-e boldog karácsonya ennek a néninek, s másoknak? Tudom, sok dolgod van, nem csak most, Karácsony szent ünnepén, hanem úgy általában… de néha te is elgondolkodhatnál… Mondd, lesz-e még mindennapi kenyerünk, lesz-e hajló búzakalász… Megérjük-e, hogy ne alázzák meg az embereket? Mondd, lesz-e még szebb, s új világ?

… s tudom, ha ott állok majd a karácsonyfa előtt, körülöttem az összes szerettem, s énekeljük a Csendes éjt, bennem csak ez fog dübörögni, mint egy ima… mert minden lehet ima…

"Én magyar anyától születtem
Magyar Földre, magyar kenyeret ettem,
Én látom, ahogy pusztul a népem,
de azt is látom, ahogy fordul az érem...
… Miért a saját népem temet el?"

… és ezt fogom dúdolni akkor is, ha elmúlt már a kiskarácsony…

Fényhozó

Jajvörös, harsogó zöld
mezőn járok, játszik
a szél, dúdolva, nevetve.
Fergeteg jő, havashideg
ujjait szétnyitva int
körbe a világra, s
betakar a jég minden élőt.
Eltűnnek a színes virágok,
bíborviolák, kék nefelejcsek.
A sötét elnyeli az eget,
ébenfeketévé változtatva
a lelkeket.
Hanyatt fekve
ég alatt, föld felett
nyomorult koldús szívem
ezer darabra szakad szét.
Kormos üvegszilánkjain át
megvakulásig nézem a teljes
napfogyatkozást.
A dac dühöt szül, megindulok…
Lépteim nyomán
ezernyi mécses fakad lángra,
gyúl a fáklya, ég a máglya.
Hószikra őrzi mosolyom,
szemem fénye más
szemekben ragyog,
tenyeremből szikra pattan,
fellángol haragom,
Fénytengerben fürödve állok,
szívárványszín testemről
leszakadnak a tegnapok,
máglyává válok magam is,
hogy bevilágítsam a holnapot.

Átkozottak legyetek mind,
kik elloptátok a napot!

Fergeteg hava

Fergeteg havának utolsó napján,
Felnéz az égre a táltos várván,
Szakadjon le az ég, hulljon hó,
Magyari népet érje el a szó.

Sóhajtva legyint, feni a kését,
Fehér ló nyakára teszi az élét.
Vér csurran kezére,
Gyász lobban szívébe:
Áldozok, de mi végre?
Álmunkat temetve?

Két kezét felemelve,
Imát mormolva az Égre,
Hívja esdve Nap Anyát,
Ki eltakarja arcát.
Hófelhők ködébe,
Ezüst pára mélyére,
Könnye lehullik a Földre,
Zokogva kétezer évre.

Elsírja bánatát, könnye lepereg,
Hópelyhek táncával némán kesereg.
Hullasd Földünkre, termékeny legyen újra!
Kiáltja a táltos, sír a regös húrja.
Népednek adj Reményt, Nap Anyánk!
Ne sirasd, még el magyari hazánk.
Ne temesd, mi újra feleszmélt,
Légy Te, ki lelkével segíti Nemzetét.

Nem!!!

Farkasszemet néztünk. Rajtad páncélöltözet, kiegészítők, a Csillagok háborúja jutott róla az eszembe, csak éppen kezed nem fénykardot, hanem tonfát markolt, nem lézerfegyvert tűztél övedbe, hanem pisztolyt és gázsprayt. Lenéztél rám. Nem csak úgy, fentről, hanem szívedből és lelkedből is. Mondd, miért? Mikor kérdeztelek, csak annyit válaszoltál: – Parancs, az parancs, 15 év szolgálat, talán ha nem így, ha nem ebben a pillanatban találkoztunk volna, talán akkor meg tudnánk beszélni, talán…

Igen, akkor mesélnék neked. Mesélnék a nagyapámról, aki egyszerű, becsületes, dolgos parasztember volt. Vasárnap ünneplőbe öltözött. Kapcát tekert lábára, majd felhúzta kifényesített, mindig nyikorgó csizmáját. Gondosan belegyűrte nadrágszárát, féltve őrzött hófehér ünneplősingét beleigazította övébe, fekete mellényét lekefélte, ünneplő kalapját fejébe nyomta, bajuszát megpederte, nehogy csálén álljon vasárnap szent napján, s elindult a templomba tisztára mosdatott lélekkel.

Mesélnék apámról, ki asztalos legény volt, majd mundért húzott a nemzet szolgálatára, s nemzett engem, engem, akit most ellenségednek nézel. De hol itt az ellenség? Megmondjam? Te vagy saját magad ellensége. Engem arra tanított apám: – Ha úgy érzed lányom, mondd ki azt a szót: – Nem! A becsület sokkal többet ér, mint a becstelenség, de ha kimondod, vállald is a felelősséget érte, bármilyen következménnyel járjon is.

Embereket látsz most magad előtt vagy csak ellened ágáló pórnépet? Én öreg nénit látok, aki kint, emberi kordonotok közt reszket, s csak egy forró teát kért tőlem, a bennrekesztettől. Adtam neki, a kerítésen át. Odament egyik társad elé, aki gőgösen nézett le rá, s „köldökmélységből” megkérdezte tőle: – Fiam, nem fázol? Nem kérsz egy bajtársi teát? – Látod, még ő is, a kirekesztett is emberként tekint rátok.

Mi tart vissza attól, hogy kimondd te is azt a szót? És mi az a hatalom, mely két oldalra állított minket? Minket, akik egy nemzetből valók vagyunk? Magyarok. De mostanában a magyarok a magyarok farkasai. Zűrzavaros napokat élünk. Testvér, barát, néha ők is farkasszemet néznek, mint ahogy most itt, mi ketten. Egy asszony és egy feketébe öltözött ember. Csak én ki merem mondani, amikor odalépsz, és felszólítasz, azt, amire apám tanított:
– NEM!

Mondd, értenéd-e akkor, ha mesélnék neked máskor, máshol, máshogyan, csendesen?

Kurva vagy Angyal

Dübörög a zene. A világ kizáródott. Feslett életét, hervadtan is duzzadt mellét kínálta, ott, a placcon. Cigarettáját elpöckölte az útra, elővette rúzsát, s csak úgy, tükör nélkül mázolta körbe száját. Rikítson az a veres! Ma eladom magam... eladom újra... Annak, akinek még kellek... így is... Néha megállnak, rákérdeznek... majd legyintve továbbmennek. Férfiak, kamaszok... Az élvezetért fizettek, nem értem... én annyira nem számítok... csak becsukom a szemem, és túl vagyok mindenen. Többet ne kérjetek... Hogy ki vár rátok, vagy vár-e valaki bárhol is a telefont nézve ezeregyedszer is, nem érdekel... Vigyetek, használjatok... s ne kérdezzetek ti sem. Rongyosra gyűrt életem magamnak tartogatom... És mit is lehetne beszélni egy kapualjban, amíg a falnak dőlve élveztek? Vagy amíg a bokátokig csúszott nadrágotok húzzátok elégedett arccal, s én felnézek rátok, vörösre dörzsölt térdem fájását titkolva... Kit is érdekelne egy ringyó élete? Csak tegye a dolgát... pár perc az egész... majd kielégülve csukjátok be a kaput. Térden állva gyújtok rá újra... beletúrok a hajamba... túl vagyok rajta. Egyszer, egyszer talán valaki felsegít innen... talán eszébe jut... talán még egy kávéra is meghív... talán akkor feltesz egy kérdést... s lehet, elmesélem... elmesélem...

... de addig... addig maradok az, aki vagyok... egyéjszakás királylány... félrecsúszott koronám büszkén igazítom meg... s elhiszem, szép lehetek majd valakinek...

... kiállok újra, a többiek odabólintanak... látjuk, semmi bajod... vigyázunk egymásra... ennek a falnélküli kastélynak a lakói között erősebb a kötelék, mint bármilyen úri palotában... Hajnalodik... lesimítom összegyűrt szoknyám, s felvillan a rutinmosoly... fázom... dübörögjön az a zene... dübörögjön...

"... Van akinek Kurva volt,
Van akinek Angyal... "

... s én elhiszem...

2008.08.11.

Elég volt!!!...

...mikor lesz már vége?!... hagyjatok!... engedjetek... sikított benne hangtalanul a kín... mocskos kordéhoz kötözött kezeit rángatta... Mit néztek?!... miért néztek?... miért bámultok rám... miért... Alakok... arcok... elmosódottak... néha fájóan éles vonások... néma sorfala vesszőfutásának... egyikük zsíros cupákot zabált... a másik magasabbra emelte a karján ülő gyermeket, hogy jobban lásson... le ne maradjon egy pillanatról sem... így büntetik a gonoszt... látod?... de anya... ő meggyógyított... emlékszel?... amikor már nem segített az ima... a kántálás... ő eljött... s én itt vagyok... neked... foszlányként jutottak füléhez a szavak...

...foszlányként...

...ágyéka lüktetett... felidézve az elmúlt napokat... a tapogatózó kezeket mellein, mik végül erős marokként fogták le testét... a röhögést... a kitátott szájakban rotható fogakat... feje koppanásait... a harapásokat... azt hitte vége... de újak jöttek... egyre többen... már nem érezte a lökéseket... feküdt tágranyílt szemmel... könnyek nélkül... néha érmék csengését hallotta... fizetnek... értem fizetnek... az egyik rávizelt... később meggyötörten kúszott be a sarokba... összekuporodott... magzati pózban érte a könnyítő ájulás... és még nem volt vége... mert soha nincs vége... addig, amíg teljesen meg nem semmisítik... ...felfeszítették... húzták... körmeit egyenként tépték le... ujjait sorban, kéjes arccal csavarták ki... bokáját szilánkokra törte a satu... mellbimbóit, s szemérmét fogókkal szaggatták, gyötörték... feledve, hogy ott töltötték erőszakos kedvüket, vagy pont azért... s közben nézték, mikor törik meg... mikor mondja ki, amit hallani akartak... vén pap ült az asztalnál... pergette a rózsafűzért... Lányom... miért nem vallod be?... akkor vége lenne... Mit vallanék be?... hogy éltem... szerettem... segítettem... soha nem hazudtam... és most sem fogok... s nem lesz vége... akkor sem lenne vége... újabb ok arra, hogy folytassátok, mert élvezitek... csurgó nyállal szájatok szélén nézitek, ahogy megnyomorodik a testem... még te is... látod?... már izzítják a billogot... érzem égett húsom bűzét... de annyira fájok már... hát nem értitek?... már semmit nem jelent... csinálhattok bármit...

...karok nyúltak érte... letépték az imbolygó szekérről... a szamár szemébe nézett... talán részvétet keresett benne... talán egy állat... nincs... itt sincs... ledobták... térdreesett... hallotta a mocskos ing repesztő hangját... majd a vessző suhogását... hátán sebek nyíltak a többi mellett... és újra a röhögés... kiabálás... Adj neki!... megérdemli... még egyet... erősebben!... ne simogasd... A néma tömeg hangralelt... Színjáték... véres előadás... ez kell nekik... megkapják hát...

...nem tudok felmenni... nem azért, mert félek... nincs már erőm... de igen... mennem kell... botladozva... négykézláb... kúszni feljebb, egyre feljebb... nem, nem vallom be... Ellökte a papot, ki fejcsóválva motyogta... elkárhozol, lányom... nem... nem kárhozom... tisztább leszek... minél feljebb érek, annál tisztább... száj érintette fülét, miközben valaki a csuklóját feszítette kötéllel... Ne várd a megkönnyebbülést... neked nem adatott meg a halál a halál előtt... hallotta a suttogást... majd újra némaság... a tömeg várakozott... apró reccsenés... füst szállt felfelé... kicsiny csíkként lebegett... lángok táncoltak... kaptak erőre... s nőttek... egyre csak nőttek... belekaptak az ingébe... kúsztak feljebb, egyre feljebb... mint ő... amikor felmászott... nem... nem sírok... csak a füsttől indultak el a könnyeim... ezek nem igazi könnyek... napbanézek... szétvakít... látnom kell... még utoljára a napot... ahogy aludni tér...

...hűs szellő fonta körbe... a lángok elkavarogtak... körbevették... simogatták... lába vízben gázolt... hullámok között táncolt... kitárt karral pörgött... majd elindult... beljebb... egyre beljebb... olyan jó... ez annyira jó... belemártotta tenyerét... nézte a kicsorduló vízcseppeket ujjai között... már derékig ért... a tenger... a megváltó... mégis eljutottam a tengerhez... belecsapott a vízbe, majd felemelt kézzel felkacagott... a hang szétvibrált a hullámok felett... visszaverte... felerősítette... Nem győztetek... nem győztetek felettem!!!... kiáltása beleolvadt a szél sikításába...

- Anya!!! Nézd!!! Nevet!!!...

- . -

- Miért sírsz, kicsim?

...nem sírok... mosolyom szétszikrant könnyeim mögül... de nem néztem rá... csak azt az arcot vonzottam magamba... a "tükörképemet"...

- Találtál valamit... valami érdekeset?... majd odanézett ő is... és tágranyílt a szeme... döbbenten nézte az arcot... azt az arcot... rámvillant... majd vissza... újra rá... újra vissza... ...majd gyorsan belelapozott a katalógusba...

1964-es számú árverési tárgy... Boszorkányégetés... ismeretlen festő (XVII.század)... kikiáltási ár...

2008. június 15.

Két piciny...

... fehér balettcipő... vén bohóc szívén mesét szövő...

... változik a szín... változik a zene... ahogy az Élet táncát járom... változom Én is...

Hófehér... mikor először a kezembe vettem... még nem tudtam, mi is rejlik benne... csak néztem, tágranyílt szemmel... majd meggyötörtem... kalapáccsal vertem... hajolnia kell!... lábamra illőre... bokámra szalagja feszült... vigyázva emelkedtem fel... pointe... spicc... nem szabad kopognia! Suhanj! Repülj a levegőben! Majd glissé, mint a vitorlás a szélben... vérrózsák díszítették fehérségét... de észre sem vettem... arabeszk... könnyedén... csak könnyedén... mosolyogva...

Rózsaszín... légies... ártatlan... plié... úgy táncold az adagiot, mintha lebegnél... széles nevetéssel... nem bonyolult ez... gyakorolj, mert másképp nem megy... reggeltől estig... nézz a párodra... még serdülő kamasz... ott egy másik... kézenragad... engedd, hogy sodorjon a lendület... hisz még megteheted... kézről-kézre adnak... forog a világ... kacagd ki a száguldó perceket... veled sodródnak... élvezd ki őket... amíg még lehet...

Piros... vérpiros... demi plié... majd kézbe a kasztanyettával... cachucha... a moderato-tól a presto-ig... őrült tánc... egekberepítő... látod, férfi már... erős kezekkel tart... vigyázva... óvón... féltőn... szédül a fejed a tour en l'air-től... de ne bánd, sose bánd... ha elejt, lesz ki érted nyúl... újra és újra... s ott a volta... feslett... botrányos... de kell!... ki ne hagyd a táncodból!!!... ujjak simítanak végig melleden... tűzbe borul tested... csók csattan szádon... tedd, míg megteheted... és sírj, ha fáj, hogy vége a táncnak... de a zene nem áll meg... jön új férfi, új partner... hisz Te vagy a Prímaballerina... ha szólót táncolsz, gondolj erre... csak erre... ragadd meg az első ottállót... emeld fel ruhád csípőig... ne szégyelld lábad... a cipőd ennél véresebb már nem lehet...

Kék... a walzer lágy dallamára... keringve... szerelmesen... nyugodt szívvel... végtelen tánc lesz... kiérdemelted... de azt a percet ragadd meg... s ne engedd... már nem teheted meg... s ha a szelíd forgásban végül mégis egyedül maradsz... körötted táncoló párokkal... s csak nézed őket... dúdolj egy saját dallamot... s hogy mit táncolsz rá, s milyen ütemben?... már nem érdekes... csak ne hagyd abba... soha ne hagyd abba...

Fekete... ha majd a végső táncom lejtem... a Halállal párban... Grand Balett... a színpad elsötétül... a függöny lehull... révérence... lesz-e majd valaki, aki még megtapsol?


Széljegyzet:
Mezítláb temessetek el engem... kezemben a fehérrel... utolsó meghajlásom rád hagyom Kedves... s Feltámadáskor tiéd lesz az első piruettem...


2008. július 15.

Hol van az megírva...

Hol van az megírva,
hogy nő létemre kezembe
csak fakanál illik?
Csendes tűzhely sarkában
meghúzódva lessem
uram, s parancsolóm szavait?

Ki mondja meg nekem, s miért,
mit, s hogyan tegyek?
Soraimmal csak szerelmet
Vethetek papírra? Nyálas szavakat?
Nem illik nő kezébe a kard?!
Hol van mindez kősziklába vésve?

Emlékezzünk csak vissza,
hány nő harcolt a hazáért,
s eszméiért férje, s fiai mellett.
Emlékezzünk, hányan haltak
hősi halált, bár nevük nem
őrzi az utókor, sírjuk elfeledték,
vagy temetetlen testük porrá hullott
jeltelenül a csatamezők véres földjén.

Ezerszer lennék őseim között,
lovon száguldva nyilazva az ellent a pusztán.
Ezerszer lennék az egri nők között a vár fokán,
köveket, s levest zúdítva a gaz törökre.
Ezerszer lennék az, ki az első sorban
indul harcba, testével fedezve férfiak sorát,
a golyókat én fogjam fel, hogy ők
harcolhassanak tovább.

Nem tagadom, nő vagyok, s anya,
kinek kell a szerelem, kell a meleg tűzhely,
gyermekeim rám áradó mosolya,
gyengéd karolásuk, ölembe bújó odaadásuk,
a szó, ahogy súgják: - Anyu!
... és igen, kell, kell, kell...
... kell a szeretett férfi ölének melege,
csókjának izzó parazsa testemen,
megpihenve karjaiban, csatakosra izzadva
éjszakai harcok után a paplan alá bújva.

Igen, kell a szerelem, mert az éltet,
mire büszke lehetek, kimondva, leírva,
hogy harcolni tudjak tovább...
... értük... értem... mindenkiért...
hogy feltáncoljam a szivárványt az égre,
... értük... értem... mindenkiért...
... és ezeregyedszer is kiáltom, sikoltom,
még ha máglyahalál is vár rám,
igen, az vagyok, ami vagyok,
anya, szerelem, tűz, harc és boszorkány!


2009. június 02.

Csak egy tánc...

Jócskán esett, amikor elindultam. A járdán nyálkás csuszadék, ködbeveszett a templomtorony, a szembejövők arcán ugyanaz a "nemszeretem" játszott, mint az enyémen. Pedig szeretem az esőt... Ilyenkor jó a bőr, kabátban, nadrágban, motoroscsizmában. Nem kúszik az ujja alá alattomosan a hideg, nem ragad nedvesen tapadósra combomon a szára, nem ázik át, amikor nagyot lépek a tócsa közepébe... mert mindig belelépek, nem kerülöm ki egyiket sem.

Zsemle-vadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt... Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt...

Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok... a hangok összefolytak az esőcseppekkel...

... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé... hojjjáááhéééé... héjjjááááhéééjéé...

Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam... és dúdolni kezdtem én is... majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden... Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát... lüktettem... minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem... legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban... Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is... Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten... a Nagyfőnök, és én... egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején... a macskaköveken... a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna... kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel... kitágult a tér... és sírtam... sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott... A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe... hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért...

Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában... de könnyebb lettem... majd hirtelen csend lett... a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam... Nagyfőnök rám kacsintott...

Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam... Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott... az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát... rám, rá, mindenkire...

...soha nem tudom meg miként történt... mikor teremtettem meg a csodát... ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva... de a körülöttünk állók mind engem néztek... engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre...

2009. február 06.

Csendes ember...

Ülök előtted "törökben" a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd. Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen. Persze, kinevetlek... és Te is mosolyogsz... Egymástól lopkodtuk a szálakat, nehogy meglássa a "sárkány", akinek orra oly kihegyezett volt a mástól megnemkülönböztethető illatra. Régen láttalak... azaz így nem igaz... hiszen látlak mindig... úgy magamban... úgy bennem... De ilyenkor annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek...

Igen, mesélek... mint mindig... mert annyi minden történt az utolsó beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat... füstfelhőset... A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint velem. Mert én ugye... csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem... jó lenne már... és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem vagyok felkészülve rá...

Lefekszem melléd... érzem azt a megnyugtató békét... mindig elönt... belőled árad... A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem... közben odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled... Itt, ebben a zárt világban annyira nagy a csend... kizárja a világ zaját... a nemmessze elhúzó autók gumisikítását... Együtt nézzük a felhőket... úgy, mint régen... és mesélek... Te pedig hallgatsz... mindig hallgattál... Emlékszel a piros kis ernyőmre, amin kézenfogva táncoltak a kis néger emberkék?... Miért jutott eszembe? Nem tudom... Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor, amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az ajándékokat alácsempészte...

Igen, fogtad a kezem... soha többé, csak akkor... és soha nem öleltél meg, soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz... annyira hiányzott... talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a szavakra? annyira jó hallani néha... Jó végigsétálni úgy igazán, kézenfogva... jó odaborulni a másik mellére... jó úgy elaludni, hogy szorítanak, nem engednek... Te miért féltél az érintésektől? Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól... csak néztél némán... s éreztem, nem kellek... neked nem kellek...

Annyira hiányzol! Annyira fáj... annyira dönget és dübörög bennem a szeretet... könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát... úgy adom oda Neked, a számbólráizzítva, nedvesen... Csóválod a fejed... nem szeretted ha sírok, ugye? Erre tanítottál... keményen, büszkén, felemelt szívvel, egyenesen... és érzelmek nélkül... Rossz tanítvány voltam... nagyon rossz... Az utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés nélkül hagysz magamra... sírtam, üvöltöttem, falatvertem... de éjjel arra ébredtem, hogy valaki néz... és ott ültél a karosszékben... moccanni sem mertem, nehogy eltűnj, elpárologj... néztél, és akkor láttam meg a szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet... majd elhalványultál... egyre jobban és jobban... én meg nyüszítettem belül, ott nagyon belül... ne menj még, kérlek, ne... csak most ne... csak most értem... csak most esett le az a tantusz... de elmentél... és az érme koppanásán kívül nem hallottam mást... csak a végtelen csendet, ami végigkísérte közös életünket...

Mennem kell... várnak rám... s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi sárbatiprás, az apró örömök... de közben érzem, hogy figyelsz rám, vigyázol akkor is, ha nem vagy velem... valahogy mindig ott vagy, láthatatlanul... mert Te vagy az az Angyal... De kérlek, Őt ne hívd még... hagyd meg nekem még egy kicsit... tudom, vágysz már rá? szeretnéd, ha örökre ott lenne már Veled... Igen, önző vagyok... nagyon önző... nekem már csak Ő maradt... úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével, sírásával, a hatalmas tenniakarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell nőnöm... Érted? Akkor végetér a hosszúranyúlt gyerekkorom... s felveszem a terheket, amit maga után hagy... nem akarok felnőni... nem akarok... de megint nem válaszolsz... megint magamban kell helyretennem egyedül mindent... azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt...

Felcihelődöm a földről... adok még egy cigarettát... a liliom ott, a vázában... olyan csálén áll szegény... mint az életem... megigazítom... végigsimítom a márványlap erezetét...
- Szia Apszi! Majd jövök... és újra mesélek... mint kilenc éve mindig... s te csak hallgatsz majd csendesen... mint egész életedben...

2008.09.05.

Fényt!

Ha értenénk Chaplin mosolyát
és jókedvét a szélnek,
és tanulnánk repülni
messze,
messze -
a rongyos nevetne
s nem keseregne.

Boldogságot találnánk a hűvös szélben,
házakat a szelíd csendben,
fényt a sötét tengeren
és - könnycseppet a fegyveren...


1981.

Tenmagamról...

Most olyat kellene ide írnom, amitől megáll az Idő, megdermed tátott szájjal a kakukkos-óra csiripelő szárnyasa, torkán akadva az ébresztés nyikorgó dallama... de én nem tudok ilyet írni.

Világra jöttem, idestova 45 éve, s Csipkerózsika mélycitromsárgára szineződött volna az irigységtől, ha olyan tündérek állják körbe a bölcsőjét, mint amilyenek köröttem röpködtek. Egy párnás, pufók, nevetős szájú, és egy szikár, szigorú arcú. Mint a mesében. Kék! Sárga! Hosszú! Rövid! Nem! De igen! - Ment a vita és a vetélkedés, csattogtak a szikrák a varázspálcáikból, de közben adtak a lelkemnek szépséget, vidámságot, dacot, cinizmust, örömöt, bánatot... csodákat, álmokat... és Meséket, hogy ugyanolyan gyermek maradjak egész életemben, s majd "nemlétemben" is, mint Ők.

Tündér nem lett belőlem, csak egy folyton nevető, s csintalankodó boszorka-palánta. Meséltem, mikor még írni nem tudtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem, megállíthatatlanul... majd rajzoltam "fecskefarkakat", kékkel, pirossal, sárgával, tintapacákat ejtve a füzetembe, melyeket öklömmel maszatoltam szét. Később szétszórtam önmagam "test-beszéddel", táncolva adtam magamból egyre többet és többet. Majd beállt a Csend...

A Nagy Csendben játszottam az Élet játékát feleségként, Anyaként, majd egyedül... néha hozzámtévedő Vándorokkal... 20 évig próbáltam megfelelni másoknak... nem sikerült..., s magamnak sem sikerült. Azt hittem, ennek így kell lennie, így kell történnie... Én, az "örök lázadó" meghunyászkodtam mások előtt, feledve álmaimat, és a meséket... s csak aludtam, mint Brünnhilde a szikla csúcsán, tűztengertől övezve, várva, amíg eljön valaki, aki a lángokon félelem nélkül hatol át.

Saját magam tragédiája ébresztett fel mély álmomból 2 éve, egy decemberi hajnalon. A Csend olyan hirtelen tört szét, hogy lehullni sem tudtak darabkái... s még ma sem értek földet. Talán majd akkor, ha már nem leszek (vagy akkor is lebegnek majd tovább?). Varázskardom kezemben, üstöm alatt pattog az újraélesztett tűz, lantom pengetésre készen... s beszélek, beszélek, beszélek (mesélek?) megállíthatatlanul.

A Boszorkány ereje teljében, harcra készen áll. S hogy mi vagyok most?

Vagyok az Árnyék, vagyok a Fény, vagyok az Ármány, vagyok a Szerelem, vagyok a Semmi, vagyok a Minden... vagyok... ez az Életem... amit megosztok Veletek. Gondolataimat, örömömet, bánatomat. Jó írni... jó kiírni... magamból... magamról...

-------------------------

A Művészet nem mindig köszönetet érdemlő ajándék.
Csak annyi, amennyivé teszik... egy újabb fegyver, vagy sokkal több annál...