Fényhozó

Jajvörös, harsogó zöld
mezőn járok, játszik
a szél, dúdolva, nevetve.
Fergeteg jő, havashideg
ujjait szétnyitva int
körbe a világra, s
betakar a jég minden élőt.
Eltűnnek a színes virágok,
bíborviolák, kék nefelejcsek.
A sötét elnyeli az eget,
ébenfeketévé változtatva
a lelkeket.
Hanyatt fekve
ég alatt, föld felett
nyomorult koldús szívem
ezer darabra szakad szét.
Kormos üvegszilánkjain át
megvakulásig nézem a teljes
napfogyatkozást.
A dac dühöt szül, megindulok…
Lépteim nyomán
ezernyi mécses fakad lángra,
gyúl a fáklya, ég a máglya.
Hószikra őrzi mosolyom,
szemem fénye más
szemekben ragyog,
tenyeremből szikra pattan,
fellángol haragom,
Fénytengerben fürödve állok,
szívárványszín testemről
leszakadnak a tegnapok,
máglyává válok magam is,
hogy bevilágítsam a holnapot.

Átkozottak legyetek mind,
kik elloptátok a napot!