Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2010. április 17., szombat

Üzenet














Tegnap fekete tó partján jártam.
Felemeltem kavicsokat, kerestelek
mindegyik alatt, de csak bogarak
futottak szerteszét, homokszemek
takarták be lépteim nyomát.

Kerestelek napszítta réteken,
vakondtúrások, tépett szirmú
virágok közt, de csak kifordult
rögök, fanyar illatú múltsóhajok
úsztak csíkként mögöttem.

Kerestelek szivárvány tövében,
hol koboldok ássák el kincsüket,
hátha, hátha ott megtalállak, csillogó
drágakövek, pergő aranyszemek között,
de csak ezüsthamu hullott hajamra.

Kerestelek temetőkben, kopjafák
erdejében, kopott véseteken húztam
végig ujjam, hátha megtalálom neved,
egy betűnél megreszket majd kezem,
s felismerlek ismeretlenül, de csak
szálkák döfték át tapogatózó ujjaim.

Mondd, merre induljak ebben
a kietlen, embertelen, szeretet nélküli
világban? Hol vagy, kivel nem éltem le
harminc’sok évet, kinek nem mondhatom el:
– szerettelek, szeretlek, szeretni foglak…
… örökké, a végtelenen is túl…

Hol vagy meg nem talált kedvesem?

2010. április 17.

2010. március 29., hétfő

Egy elfelejtett tánc...



– Nem érted? Mi valami egyedit akarunk! Olyat, amit mostanában nem táncolnak.
– Egyedit? Milyen egyedit? – kérdeztem lányomat.
– Tudod, arra gondolt, hogy a bések, meg a dések már lecsaptak a… mit is fognak táncolni? – kapcsolódott a vitába a szőke Ditke is, miközben előszedte táskájából a szemceruzáját és szépen körbeívelte vele a szemét. – Kleopátrás most a divat, nem tudtátok? – nézett körbe.
– Salsa, te hülye! Meg valami hipp-hoppos! – lökte meg a kezét Zsanett, és a fekete vonal kiszaladt Ditke halántékáig.
– Marha! Most ez mire volt jó? – sipákolt rá Ditke, majd hatalmasat rúgott bokatájban Zsanett felé.
– Csajok, két órája ültök itt a konyhában és még mindig nem tudjátok, mit akartok a szalagavatón eltáncolni! – jegyeztem meg körbenézve az asztalon, ahol szétszórt papírzsebkendők, rúzsok, körömlakkok borultak rá a zacskókból kifolyó nasis-törmelékre, a szemetes megtelt a vita közben elfogyasztott többkilónyi csokoládé összegyűrt papírjaival. – Nem lehetne holnap folytatni? – néztem rájuk reménykedve.
– Még csak tíz óra van Anszi, és még ma el kell döntenünk – magyarázta lányom dühösen.
– Miért nem táncoltok valami magyarost?
– Magyarost?! Csak nem képzeled, hogy ott fogjuk égetni magunkat? – csapott fel rögtön a tiltakozás.
– Égetni? Miért égő magyarost táncolni?
– Mert az! Ciki! Inkább valami musical-zenére, vagy legyünk vámpírosak, vagy…
Ekkor hagytam ott őket és bemenekültem a szobámba. Még hallottam a sutyorgást a hátam mögött:
– Anyud mindig olyan jó fej, de most nagyon kiakasztott ezzel a hülye ötletével… Még hogy magyarost?... Hogy kiröhögjenek?... Kezd öregedni, vagy mi?

Behúztam magam után az ajtót és meggyújtottam a kisasztalon a mécsest. Leültem elé törökben, s csak néztem, ahogy apró lángjának ujjaival szétnyitotta a sötétséget, fénye felindázott a falra. Hirtelen halk citeraszót hallottam az egyik sarokból, majd a dallamra énekelni kezdett valaki:

…Esik eső, szíp csendesön cseperög, Rúzsa Sándor a kocsmába’ keserög…

– Gyere Erzsó! Mutassuk meg ezeknek a teszetoszáknak, mi végre is termett a legény meg a lány! Na, ne pironkodjál már lelkem, elbírja még a lassú merengőst a lábunk! – és nagyapám szikár alakja felfénylett a félhomályban, ahogy nagyanyámat kézen fogva felemelintette a faragott lócáról, majd összekarolódva, büszke fejtartással rákezdtek a táncra. Fényesre suvickolt csizmájával dobbantott egyet szelíden, Erzsó pedig kipirult arccal ringatta meg sokrokolyás szoknyáját. A citera pedig tovább sírt:

…Ídösanyám strázsakisjány nem leszek, ahun gyünnek a fögyveres vitézek…

– Manci, figyeljé csak! Az a legény ott nagyon néz ám téged, figyelem már párideje, de csak nem veszi le a szemét rólad!
– Mennyé má’ Julis! Mit nézne rajtam? Nem vagyok én bornyúkapu!
– Pedig néz! Gúvad a szeme a nagy lelkesedésben! – derengett fel a szoba sarkában két újabb alak. – Mióta Józsi bácsi ott ropja Erzsó nénivel, azóta! No, nézzed mán te is! – súgta oda Julis hímzett keszkenőjébe rejtve arcát. – Termetes ám az alakja, oszt hogy járja ott a többiek között, csak úgy, magában. De minden fordulatjával idesuttyan a szemivel.
– Nem is néz! – kottyantotta oda Manci, de nem állotta ki, hogy ő is oda ne pislantson.
Újabb alakok váltak ki a sötétségből. Legények, botokkal kezükben, lassú lépésekkel járták a bokázóst. Csak úgy, egymagukban. Szomorú tánc, paraszt tánc… mélabús dallam, a férfiak már csak így sírnak-vígnak.
Az egyik odatoppant Manci elé.
– Jössz-e galambom? – nézett rá kihívóan.
– Nem gyövök én! – vetette fel fejét dacosan a lány.
– Hejnye, a gyehenna emésszen meg, mire föl vagy olyan kényes, te marmancs?
– Nem megyek én el senkivel, és biz’a nem vagyok én marmancs! Menjen kend a falu végibe, oszt ott kajabáljon bele a setétbe egymagában, mert velem ugyan nem jár táncot!
A citera sebes dalra kelt, elfeledve Rúzsa Sándort, kinek lova lába megbotlott egy göröngybe, s elvitték biz’a a pandúrok örökre. Felszakadt a csárdás, a legény meg kipenderítette Mancit középre, és jól megforgatta. Járt a lábuk sebesen, izzadt a legény, kipirult a lány. Nagyapám csak legyintett:
– No, ezt már én csak nézni fogom! – és visszaült a lócára nagyanyámmal. Ültek is le sorjában melléjük, aki odafért még, mások a földre, a lányok szépen elrendezgették maguk körül a harangszoknyájukat, csupa piros, kék, sárga virágcsokor lett a lóca körül belőlük. A legények is odaálltak, botjukra támaszkodva.
– Mesíjen már egyet, Józsi bácsi! – kezdték kérlelgetni szépen.
– Mesíjek? Oszt mit mesíjek? No, várjatok csak! Tuggyátok-e, hogy a magyar nagyurak nem táncoltak ám csárdást? Bizony hogy nem! Csak oljan úrias táncokat, keringőt, meg négyest, nem is tudták mi az a csárdás. Történt aztán, hogy az ezernyolcszázharmincnyolcas esztendőben farsangoltak ám a főúri kaszinóban, mert ott tartották a nagy bálokat. Odagyűlt a nagy úriság, cifra magyar mentékben, az úrasszonyok meg csipkés drága ruhákban. Táncoltak is szépen, amúgy a maguk módján amiket fölsoroltam volt. Ott volt bezony maga gróf Széchenyi István is. Nézte egy darabig a táncolókat, osztán eccercsak mögkérdezte:
– Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!
Csudálkoztak az urak, mi is légyen az a tánc. De volt aki tudta, mit is emleget a gróf úr.
– Nincs a tánc-ordnungban! – mondta.
– Éppen az a hiba! – válaszolt a gróf arra fordulva –, s én nem értem miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket?
A grófnak utolsó kérdésére mellette állott egyik ismerőse azt jegyezvén meg, hogy a magyar táncot nem minden ember képes úgy megtanulni, hogy azt bálokban is táncolhassa, a gróf még emeltebb hangon azt felelé:
– Ez való, de én, uraim, nem azt a táncot, az úgynevezett magyar szólót értem és óhajtanám ide behozni, hanem azt a gyönyörű kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol – s magakörül nézve, folytatá –, ha itt pár perccel ezelőtt negyven pár elfért francia négyest táncolva, miért ne férhetne meg itt a negyven pár magyart táncolva?
Csend lett, nem szólt senki, de a gróf környezetéhez fordulva kérdezé:
– Ugyan, uraim, nem ismernek valakit, az itt levő ifjú urak közt, ki a magyar táncot el tudná most itt a szünóra alatt járni?
– Orczy Pista! – hallatszott egy kiáltás.
– De én csak a gyöngyösi kapások táncát tudom – tiltakozott Orczy báró.
– No, az pont jó lesz, kezdjen csak bele szépen.
De biz’a nem találtak ott szégyenszemre egy muzsikust sem, aki azt a táncot elzenélte volna. mer’ugye német zenészek húzták a bálokon a taktust. Egy úrfi akadt csak a jó magyarok közül, aki tudta cincogtatni Martinovics nótáját. No, az megmutatta, hogyan köll. Harmadjára csak elindult a nóta, oszt rákezdte a jó Orczy Pista.
Széchenyi gyönyörködve nézte a táncot, majd bevégeztével megkérte a bárót, válasszon már ki egy párt magának, avval mutassák be a magyar párostáncot. Ki is választotta a báró Orczy Eliz baronesszt, oszt azzal kezdték ropni, előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot. Mikor bevégezték, gróf Széchenyi nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét s vele kezet szorítva monda:
– Ez az én táncom.
Azután a közönséghez fordulva kérdezé:
– És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?

– Hát azóta járják bizony széltében-hosszában a jó magyar paraszti csárdást, meg később a palotást is – fejezte be nagyapám a mesét.
– No, akkor csárdást nékünk! – rikkantotta el magát egy legény, s már húzták is fel a lányokat a lócáról, a földről, repült a szoknya, csattant a csizma…

Csattant az ajtó is, ahogy lányom szelesen berohant.
– Anya, semmi ötletünk nincs! Milyen magyarra gondoltál? Mondd már!
A kihunyó mécses lobbant egy utolsót, majd újra sötét lett.
– Járjatok csárdást… – válaszoltam halkan, és a sarokba nézve még láttam, hogy nagyapám egy nagyot kacsint, majd beleszürkül a feketeségbe.


Megjegyzés:
A csárdás történetét Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér című művéből idéztem/ollóztam össze.

2010. január 19., kedd

Táltosasszony (Kincső története)



Hihetetlen csend honolt a táborban. Csak néha törte meg a faágak zuhanó dobbanása.
    - Rakják a máglyát - motyogta Karsaly sátra homályában, miközben nehézkesen fűzte tarsolyát övére. - Ő akarta így… hát legyen… -, majd hirtelen felkapta a fejét. Gyermeksírást hallott, halk hüppögést. Odacsoszogott, s félrehúzta a sátortakarót. Maszatos kis alak kuporgott előtte, két kezével átfogva térdét, sarkán hintázva.
    - Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? – Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. - Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes… Nézz csak rám… na, így már jó…
    Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.
    - Mintha ma lett volna… - suttogta. - Félelmetes…

***

A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.
    - Már megint mit műveltél, te pusztaátka?
    - Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. – Pedig én csak ki akartam próbálni… nem is próbálni… csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről… ennyire közelről –, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.
    - Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? – mosolyodott el Karsaly.
    - Hát anyám kardját, s íját… aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni… de apám észrevette… és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem… és…
    - És kiporolta a fenekedet…
    - Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: - Majd máskor…

Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.
    - Miért akarsz tudni róla?
    - Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő… Rossz volt? Azért nem mondják el?
    - Nem Kincső, nem volt rossz… Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel… de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.
    - De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!
    - A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?
    - Én már tudok írni! – húzta ki magát a kislány. – Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt… és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom… biztos, hogy ez elég a táltossághoz.
    - Mit álmodsz, kicsi?
    - De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? – csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. – Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom… közben mennék, de nem mozdul a lábam… és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? – döngött kis ökle a táltos mellkasán.

Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.
    - Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.

Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.
    - A legnagyobb tudás…
    - Túúúúúúúdoooooom - nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység - fejezte be egy kacsintással.
    Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:
    - Karsaly, megálmodtam a halálom… Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam… zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett… s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett… iszonyú hang volt… engem temettek… számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam… és fáztam, nagyon fáztam… - sírta el magát. – Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! – A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.

Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász... Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő… az az idő… aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki… s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott… Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.

Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt – táltos, s nemsokára anya… de hiába nehezült el teste, ugyanolyan „pusztaátka” maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott… s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.
    - Itt hagyom, vigyázz rá! - fektette le a bőrökre a kislányt. - Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! - kiabálta. - Dománt nem láttad?
    - Vadászni ment a többiekkel.
    Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb, nógatta lovát… Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve… Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé… és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.

Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé… Kincső csíkokban látta Keve arcát… majd felnézett…
    - Apám, most már kiérdemeltem? - Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellétette.
    - Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt… - mosolyodott el Kincső - Mondtam, hogy táltos leszek… ugye megmondtam?

***

… s most rakják a máglyát… Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem… s nem áldozok… most nem… hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre…

Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában… körötte szerettei álltak… Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak, merev arccal néztek maguk elé… Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát…

Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott, Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…

Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét…
    - Karsaly, én ezt megálmodtam… - hallotta Zsejke hangját…

***

Kolcsa, ott fent, a Világ Peremén, nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé…
- Eggyel többen leszünk fent, s nekem várni kell rá…


Széljegyzet:
Jó magyari anyák, meséljetek gyermekeiteknek a régi időkről... őseinkről...

2010. január 7., csütörtök

Csak a hősök... - Molnár Péter (Tesó)


- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

- Huszár vótam, káplár, a Barkóczy regementbe. De ezt mán tudod. Azt is, hogy a franciákkal hadakoztunk, Lengyelországba. Körülkerítettek bennünket, oszt minket hátra hagytak, hogy feltartóztassuk űket, amég a sereg zöme elvonul.
- Ezt mán tudom. Meg azt, hogy ippeg százan vótak, a sok ezer franciával szembe.
- No, látod. Hát mit meséjjek akkor?
- Nem féltek?
- Nem. Huszár sose fél. Széjjelnyílottunk hosszú karéjba, oszt reájuk! Üsd-vágd, aki Istene van! Aprítottuk űket, amíg el nem fogytunk. Éngem meglűttek, leestem a lúrul, a lábam odalett.
A kis legény, szemében értetlen csodálattal nézte az öreg, féllábú férfit.
- Hát a többiek? Odavesztek mind?
Az öreg nézett maga elé, aztán csak legyintett.
- Elestek mid egy szálig.
- De nem minden huszár hal meg, igaz-e, András bácsi? Hanem csak a hősök.
A vén hadastyán kemény, érdes tenyere szeretettel simított végig a kisfiú fején.
- Ládd, okos legényke vagy, Imrus. Nem, nem minden huszár hal meg. Csak a hősök.

A köpcös, sima arcú százados vágtatva robogott végig a fehér kövekkel borított úton.
Amikor leért a folyóhoz, hirtelen visszarántotta lovát, s még szinte vágta közben ugrott róla a földre. Vörös mentéjén, kék dolmányán, vastagon állott a por.
- Hogy híják kendet?
- Matuk Imre huszár őrmester vagyok, kapitány úr szolgálattyára, a ceglédi huszár ezredbül.
A százados figyelmesen nézte a vele szemben álló szőke, hegyesre pödrött bajszú férfit.
- Hány embered van, Matuk Imre?
- Hatvanhét közhuszár, három káplár, meg jómagam.
- Tudod-e, mit vállalsz?
- Tudom, kapitány úr.
- Erősítés nincs. Töltényt, port, én többet nem adhatok. Csak azt a kis tábori ágyút hagyhatom itt. Ameddig tudjátok, tartsátok fel a muszkát, ha kifogytok a munícióból, a hidat felrobbantjátok. Idő kell, hogy a sereg maradéka eltávolodhassék, újra rendeződjék.
- Megértettem, kapitány úr. Reggelig egy muszka se gyön által a vízen.
A százados ismét megnézte magának a fiatal, kemény tekintetű huszárt.
- Van-e családod, Matuk Imre?
- Anyám él, Cegléd mellett, a tanyánkon.
- Tiszteltetem az édesanyádat. Derék fia van.
Kezét nyújtotta az őrmesternek, aztán feszesen tisztelegtek egymásnak. A százados a lovához indult, de fele útról visszament az emberéhez.
- Isten segítsen meg benneteket, fiam! - Magához ölelte a hegyes bajszú legényt, aztán ellovagolt.

Délután négy óra tájt látták meg a folyó túloldalán az orosz előőrsöt. Óvatosan, lépésben jöttek a hídig, ketten a hídon lovagoltak át, négyen a vízbe ereszkedtek. Tüzetesen átvizsgálták a híd szerkezetét, aknákat kerestek. Hogy nem találtak, megnyugodva visszakapaszkodtak a partra. A két lovas átügetett a hídon, először jobbra, aztán balra kanyarodva vizsgálták a partot, fél kilométert ügettek mindkét irányba. Nem találtak semmit, ami ellenség jelenlétére utalt volna. Pedig a huszárok végig ott lapultak, alig karnyújtásnyira tőlük. Visszalovagoltak a túloldalra, aztán eltűntek az utat szegélyező dombok mögött. Valamivel öt óra után, a gyalogosok ellepték a hidat. Csillogtak a puskákra tűzött szuronyok. A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat, rajtuk a nagy rézgombokkal, a vörös csákókat. Amint az első sor lelépett a hídról, száraz roppanással csapott közéjük a karabélyok gyilkos össztüze. Hanyatt homlok menekültek visszafelé, egymást taposva. Sok holttest maradt a hídon, még többet sodort el a folyó vize.
Később megjelentek a fehér kabátos lovasok, kék köpenyük lobogott vágta közben. Megrohamozták a hidat, hosszú pikájukat maguk elé szegezve. A kartácsra töltött tábori ágyú tüzét közvetlen közelről kapták, őrült kavarodás támadt, dörögtek a fegyverek. Tíz perc sem telt el a roham kezdete óta. A hídon szerteszét hevert halott és sebesült ember és ló. Lassan besötétedett.

Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta..
- Mér nem pihensz, Ábris? Vannak strázsák minden irányban. Aludhatnál.
- Elgondolkodtam. – A közhuszár próbált felállni, de Matuk a vállánál fogva visszatartotta. Leheveredett mellé.
- Oszt min járatod a fejed, te?
- Én azon, hogy mér harcolunk mink itten.
Az őrmester sokáig hallgatott. Végül egészen közel hajolt az emberéhez, úgy válaszolt.
- A szabadságér’, Ábris. Tudod-e mit tesz az? – Kérdezte végül.
- Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél?
- Stájerfődön.
- No! Akkor láthatod. Elvittek erővel tizenkét esztendőre. Szógálhattad a kétfejű sast, komám, ha akartad, ha nem. Ha kivívjuk a szabadságot, nem kell tovább szógálnod.
- Katona mindig kelletik, oszt magátul senki nem bolond beállani.
- Te parancsra gyüttél haza?
- Dehogy. Kötéllel se tarthattak vón' vissza.
- Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként. Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk?
- Hogyne tunnám. Árpád vezír. Meg István király.
- Nekünk foglalták el ezt a fődet. Most mégse a mienk. Hát ezér harcolunk, koma! Hogy ne mások mongyák meg, mit lehet a magyarnak, mit nem. Érted-e? Ne másokér follyon a mi verejtékünk, a mi vérünk.
A legény kis ideig emésztette az őrmestere szavait, aztán csak ennyit mondott:
- No, így mán értem, strázsamester uram.
- Hát akkor holnap úgy roncs reájok, mint a szélvész, oszt a kardod úgy vágjon küzibük, mint az istennyila!
- Reájok megyünk?
- Alighanem...
A legény megmarkolta göndör üstökét, és boldogan kiáltott.
- Híjj, te kegyelmes Isten! No vígre! Mer ebbül a talpas huszárságbul mán elég vót, de nagyon!

- No legínyek! Tőtésünk, porunk nincs egy csöpp se. Az álgyut szíjjelrontottuk, csak a kard maradt, meg a lú. A hidat felgyúccsuk, átúsztatunk, oszt belemarunk az ódalukba.
A hetven huszár szeme felcsillant.
- Hanem, mondanék valamit. Ha átal megyünk, vissza mán nem jövünk, ezt jól ércsétek.
Ezért, aki nem akar jönni, mennyen a sereg maradéka után.
Kezével Arad irányába mutatott. A huszárok egymást nézték, volt, aki nemet intett a fejével, önkéntelenül.
Húsz perc múlva a híd hatalmas lángokkal égett, és a hetven huszár, a ceglédi huszárezred maradéka átúsztatott a folyón. Jobbról megkerülték a kicsinyke dombot, megálltak a tövében, ahonnan már látszottak az orosz csapatok.
Matuk Imre elővette a nyeregtáskából az ezred lobogóját, s átnyújtotta az egyik legénynek:
- Rúdra véle!
Lassan léptettek az oroszok felé, felettük csattogott a szélben a vörös és fehér háromszögekkel szegett sárga zászló.
Valami háromszáz méterre lehettek, amikor az őrmester megállj parancsolt.
- No, legények, Isten nevében, a szabadságért: Szablyát!
Szisszenve röppentek elő a huszárkardok.
A hetven lovas sebesen vágtázva, széles karéjba nyílva rontott az ellenségre.

Fedotov ezredes megkövülten nézte a támadókat. Értetlenül csóválta a fejét, aztán intett a szárnysegédjének. A tömegből egy század kozák vált ki és indult a huszárok elé, aztán még egy, majd még egy.
Csaknem fél óráig tartott, míg sikerült elnyomniuk a maréknyi magyart.

Matuk Imrét a veséjén érte a lövés. Lefordult a nyeregből. Lehunyta a szemét.
Utolsó pillanataiban egy öreg, féllábú csőszt látott, aki szortyogva szívja meggyfaágból faragott szárú pipáját. Hallotta a hangját is. ...csak a hősök.


Molnár Péter

2008. november 28.

2010. január 5., kedd

Legendák ködében




Mesél a regös,
lantjának húrjai
lágyan zengik dalát
Arthurról, ki a britek
királya volt, véle
a Kerekasztal lovagjai
vívtak eszméikért.

Pengeti könnyezve,
dallama mély sirámmal
szól egy népről,
Attiláról, a hunról,
Árpádról, a
puszták vezéréről,
kiknek vére vérünkkel
keveredik.

Kit érdekel már,
hogy tavi tündér,
vagy pásztorfiú
nyomta kezükbe
azt a fegyvert,
amivel igazságukért
harcoltak.
Az eszme a lényeg,
a bátorság, s a kitartás.

Kit érdekel már,
hogy a világ mely
táján vívták csatájukat,
ha ugyanúgy lüktet
ereinkben a vér,
bárhol legyen is
hazánk.

Camelot vára a legendák
ködébe veszett.
Véle Arthur, a nagy király,
mint Attila is, a hun,
Árpád, a vezér.
De szellemük itt lebeg,
minden leírt szóban,
míg élünk, s említjük
tetteiket, s mesélünk
gyermekeinknek…

Mert Népünk nem veszett el!
Nézz körül!
Látod, nem kell ide
tavi tündér, pásztorfiú,
csak regősök, mesélők,
kik nem hagyják,
hogy elfeledjék őket.
Mi kellünk, hogy
suttogva kiáltsuk
fájdalmunk,
a süket fülek végre
megnyíljanak,
s feleszméljen népünk.

Camelot vára áll,
él még Arthur király,
Attila, a hun, újra
hadban áll.
Árpád a pusztákon
át vezet minket
a világon…
… egy egész
életen át.


2009. január 26.

2010. január 4., hétfő

Mi történt Csepelen 2009. november 20-án - avagy tényleg a kakastollasok voltak a spájzban?


Adjon az Isten!

Már napokkal előtte harsogott az internetes média, hogy „A Gárda Csepelen nemkívánatos” címmel adott ki közleményt a csepeli MSZP elnöksége, kiegészítve a Fidesz-KDNP reagálásával.

A csepel.info honlapján „érdekfeszítő” enyelgés folyt a kommentelők közt, melyben megemlítették, hogy Csepel békés, munkásemberek lakta sziget volt mindig, maradjon is az, az Új Magyar Gárda Mozgalom megjelenése félelmet kelt az ott lakókban, egyébként is, mire ez a nagy felhajtás a hun-szkíta…s egyéb rokonkodással, és különben is, csak megy a cigányozás, a zsidózás.

Az Új Magyar Gárdát egy kalap alá vették a Lenin-fiúkkal. Mit akar a Gárda, ami nincs is, mert feloszlatták, a kakastollasok már a spájzban vannak, stb., és simán lehurrogták azokat, akik észérvekkel próbálták elmagyarázni, hogy ez mind ökörség.

Ha egy picit felütnék a magyar történelem Nagykönyvét, megtalálhatnák, hogy Csepel bizony Árpád vezér Csepel kun lovászmesteréről kapta nevét, „Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap…Árpád vezér azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt a szigetet Csepelnek egészen a mai napig…Onnan aztán Attila király városába jöttek, majd Csepel szigetére vonultak, ahol a vezérné meg a többi nemesek feleségei voltak…” (Anonymus: Gesta Hungarorum).
Csepel „békés munkásemberei” egyébként minden zríben benne voltak, legyen az Vörös Csepel, vagy 1956-os forradalom.

No de elkanyarodtam a tegnap este történtektől. A Csepeli Jobbik egyszerűen lakossági fórumot tartott. Megjelent az Új Magyar Gárda Mozgalom vezetősége is, hogy eloszlassák a tévhiteket az emberek között. Azok között, akik nézik a butító média adásait, hírportáljait olvassák.
Elénekeltük a Himnuszt, Lehmann Viktor, a Csepeli Jobbik elnöke megnyitotta a fórumot és köszöntötte a vendégeket, majd Kiss Róbert, a gárda országos főkapitánya, Kormány Sándor budapesti kapitány és Nagy Ferencné (Csikó Erika) csepeli jobbikos tag mondott beszédet, utánuk Potyka bácsi is felszólalt, aki méltóságteljesen megtagadta a mikrofon használatát: – Édes fiam, vidd innen a csudába! –, majd régi Himnuszunk, Boldogasszony anyánk, a Szózat és a Székely Himnusz hangjai után Kiss Róbert megkérdezte az összegyűlteket, kinek lenne kérdése, mit szeretnének tudni a Gárdáról, de a kérdések elmaradtak.

Eddig tartott ugyanis a hatalmas bűncselekmény elkövetése, amit tetéztünk azzal, hogy kávéztunk, jól éreztük magunkat, sőt, volt aki bubisvizet, vagy alkoholos/alkoholmentes sört is legurított. Mindezt egy vendéglátóipari egységben! És akkor felhangzott a mondat:
– Itt vannak a sünök!
A Gárdisták azonnal kirohantak a bejárati kapuhoz, amit a rendőrök már nyomtak volna befelé. Az előzőleg levegőzni kiment emberek kint rekedtek, körbeállták őket, „seki-sebe” helyzet alakult ki. Majd jött a hír kintről, hogy a rend őrei elindultak házkutatási parancsért. A kint rekedtek a kerítés résein adták a bent lévőknek az infókat:
– Megjöttek a rabomobilok, több mentőautó is van már, a droidok öltözködnek. – Én pedig le-fel a kerítésről adtam tovább a híreket a gárdistáknak, civileknek.

A gárdisták álltak a kapunál, a lányokat, civileket visszaküldték a helységbe, én csüngtem a kerítés tetején, onnan adtam ki a bögre forró teát egy idős néninek, láttam az összegyűlt embereket, azt, ahogy a droidok élőlánccal, összekapaszkodva kiszorították társainkat az utca végére, s később hallottam, hogy Erika három éves kislánya odabújva az anyjához azt mondta: – Anya, én ezektől félek!

– A rendőrök a szomszédos ház kertjében vannak, onnan és a vendéglő hátsó kapuján akarnak bemenni! Add tovább! – hangzott felém ez a két mondat. (Nem tudom ki volt az a magas, idősebb férfi, de most, innen megköszönöm neki a segítséget.) És tényleg, jöttek mindenfelől… Nekem pedig eszembe jutott – Kik is vannak akkor a spájzban?

Közben összegyűjtöttük a papírzsebkendőket, hátha megint fújnak, vagy dobnak, kendőket vizeztünk, de egyetlen uszító, provokáló szó sem hangzott el kifelé. Rend volt, és készülődés.
Kintről négyszer-ötször hangosbeszélőn felszólítottak minket, hogy hagyjuk el a helyiséget, a beszélő bemutatkozott, hivatkozott paragrafusokra, mindezt (a saját nevét és rangját is) papírról olvasta. Egy fiatal gárdista közben hozzám fordult:
– A parancsnok azt mondta, lányok, asszonyok befelé!
– Az egri nőket is leküldtétek volna anno a falakról? – kérdeztem, mire elmosolyodott. Párom replikázott:
– Persze hogy! Etettétek őket jó finom gulyással!
A feszült hangulatba legalább loptunk egy kis nevetést is.

19.45-kor a vendéglő tulajdonosa végül kinyitotta a kapukat, nem akarta, hogy nagyobb atrocitás történjen. A civilek elmehettek. Csak páran voltak. A többiek maradtak. – Ki itt a civil? Mi mind gárdisták vagyunk!

A droidok bejöttek, elkezdődött az igazoltatás. Közben szórakoztató számháború vette kezdetét. Papírok kerültek elő és röpködtek az azonosítók. A gárdisták előszedegették az okmányaikat, majd egyenként távoztak, elköszönve a bent maradóktól. – Adjon az Isten! Szebb jövőt!

Az igazoltatók kipakoltatták a civilek zsebeit, megmotozták őket, de érdekes módon válogatva. A mellettem ülő csepeli jobbikosoktól és egy gárdistától megkérdezték van-e náluk szúró-vágó-ütő szerszám. Üres zsebekkel találták magukat szemben, pár kulcscsomó, öngyújtó, cigaretta került az asztalokra. Nekem meg eszembe jutott, hogy nálam bizony van egy háromszögletű vonalzó, vajon az nem számít-e fegyvernek? Mivel női droidok nem voltak közöttük, nálunk a motozás elmaradt. Visszakaptuk az igazolványokat, amiket előtte hátraadtak, mindezt nyugalomban, csendben. Talán bennük is felvetődött a kérdés, hogy mit is keresnek ők itt? Többen beszélgetni próbáltak velük. Válaszaik kitérőek voltak. Majd felszólítottak minket, hogy igazoltatás után hagyjuk el a helyiséget. A jelen lévő jogvédő azonnal felpattant és tájékoztatta őket, hogy a helyiség elhagyására csak a tulajdonos szólíthat fel minket. Maradtunk. Potyka bácsit négy droid kísérte hátra a táskájához, hogy az igazolványát előkeresse. Talán féltek tőle, hogy nekik támad?

Közben megtudtuk, hogy Kiss Róbertet és Kormány Sándort kiemelték. Felcihelődtünk és elindultunk mi is a Szent Imre térre, a Csepeli Rendőrkapitányság felé. Ki busszal, ki gyalog, aki kocsival volt, nem nézte ismerős vagy ismeretlen, vitte aki menni akart. A Szent Imre téren tudtuk meg, hogy elterelő hadmozdulatként áll annyi rendőr a kapitányság előtt, irány tehát a Gyorskocsi utca.

Ott már gyülekeztek a Tihanyi utcából érkezettek, a szimpatizánsok, ismerősként üdvözöltem a „teásnénit”, Potyka bácsit, majd Szegedi Csanád is megérkezett. Csendben várakoztunk, esett valami nyálkás esőféleség, de mi maradtunk. Amikor Szegedi Csanád kijött az épületből, megnyugtatott minket: egy óra múlva mindenkit elengednek, addig várjunk, ugyanolyan csendben, mint eddig, és minden Magyar Gárdával, Jobbikkal és a cigányterror áldozataival szolidáris magyar ember hétfőtől fehér ingben és fekete mellényben vegye fel a munkát, menjen iskolába és járjon az utcán!

Ciceregtek a lábaim a zizgellőben, fáztam, a láz is rázott, kishelység is kellett volna, így elindultunk hazafelé. Nem, nem menekültem, nem futottam el, csak éreztem, rendben mennek innentől a dolgok… Hazafelé, Csepelre tartva arra gondoltam, hogy a jelentkezési lapom, ami a nagy kavarodás közben íródott meg, a vendéglő asztalánál, ott van összehajtogatva egy gárdista lány zsebében.

Ez történt tehát 2009. november 20-án Csepelen… csak az igazságot írtam le, mert úgy éreztem, tartozom ezzel mindazoknak, akik nem voltak ott.

Pálinkás Krisztina,
a Csepeli Jobbik sajtóreferense



2010. január 3., vasárnap

Villámlott...



… majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét… dühöngött a szél… fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet… vérük keveredett az eső cseppjeivel… s jajgatott az ég is sikítva…

Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban… kardját, íját, tegezét magához szorította… s csak nézte a tombolást… az Istenek haragját… Ág zuhant elé, szinte bokáját törte… beljebb húzódott… egyre beljebb… hirtelen zuhanni kezdett… mélyebbre, egyre mélyebbre… Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát… de nem volt megállás… a sikítás benne rekedt… csak kapkodta a levegőt… a világvége peremét már nem érezte…

Meleg simogatta arcát… résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni… puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta… a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét… egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte… szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás…
- Csak feküdj… ne mozogj… pihenned kell – hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. – Hallgasd a dobokat… értük szólnak… hallgasd az éneket… értük énekelik… értük, akik már nincsenek… s értük, akik nemsokára már nem lesznek… s értük, akik majd megszületnek… s értünk… érted… mindenkiért… ez a Föld szava... az Ég dala… a Tűz melege… a Víz moraja… hallgasd őket… csak hallgasd őket… lüktet a szó, ha már a szív hallgat…

- Fájdalmasak szavaid… és ez a hely is oly hátborzongtató – nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját… már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak… apám kemény szóval… dicséret nélkül… de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel… egybeolvadva Viharral… mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba… harcosnak neveltek… a béke messze járt már… Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat… a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán… a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek… s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott… Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét… bő nadrágját… nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva… majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták… mesélt Pusztáról, a régi vitézekről… Hol vannak már a gyermekei…? Elment mindenki, akit szeretett…

- Ne bánkódj Tuga… inkább öltözz, s gyere… megmutatom neked az én világomat… megmutatom, milyen a világ peremén halva élni… Fond be hajad… tessék… ezt neked adom – nyújtotta tenyerén a korongot… finoman megmunkált ívén az Élet fája díszlett… - Ezt adom, az elhagyott helyett… - Tuga nehézkesen szedegette ruháit… fején fájdalmas dudort érzett… hajába vércsomók tapadtak… ingén hatalmas szakadás… vállán nyílt, vérző seb… a keze is véres… itt minden véres… bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját… - Igyekezz, nincs sok időnk… - sürgette a nő. – Neked még döntened kell…

- Döntenem? – Tuga nem értette… nem értette hol van, ki ez a nő… s miről kellene döntenie… csak sajgást érzett… minden porcikájában a fájás lüktető kínját… vére lassú csordulásának melegségét…
- Én vagyok, ki elhozott a Peremre… s ez a Megérkezés Barlangja… tovább viszlek a Beletörődés Mezejére… a Várakozás Pusztájára… s elvezetlek a Döntés Sziklájához… majd megérted… csak gyere már… nincs sok időnk… az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád… - mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. – Lépj át… s nézz körül…

Tuga hatalmas mezőt látott… emberek hevertek mindenfelé… férfiak, nők, gyermekek… egykedvűen néztek maguk elé… ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak… kényelmesebb pózt keresve… néztek… de nem láttak… nem érdekelte őket a csodálatos táj… a nap aranylása… a forrás csobogása… a vízesés lezúduló cseppjei… legyek lepték el sebeiket… de még el sem hessintették őket… csak feküdtek, állukat feltámasztva…
- Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe… akik így várnak egy szebb, új világra… ők a Nyáj… várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni… nem, nem fáradtak bele… csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem… s most itt tespednek mindannyian… nekik ez így kényelmes… Nézd őket… jól nézd meg őket… ha akarod, maradhatsz… ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt… Ne csodálkozz – nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes… nem, ne próbáld lemosni a vért… azt már nem lehet, belédivódott… viszed magaddal mindörökké… testeden… testedben… lelkedben… szívedben…

A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért… az nem tűnt el… háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott…
- Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak… fegyvereink harcra készen… szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen… Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?...
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül… szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva… kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott… ifjabbak, s még ifjabbak… remegve az izgalomtól… nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra… gyermekek fenték a kardokat… lovak nyerítettek… mindenhol égett a tűz… dobszó hallatszott… kántáló ének szállt… hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva… s várta a jelet…
- Nem, még nem érkezett el az Idő… csak hoztam valakit… - veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is… a Táltos keze lehanyatlott… fejét lehorgasztotta… majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás… ifjúságuk teljében járhattak… s leborultak Tuga előtt…
- Anyánk, hát te is…
- Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút…
- Ők a „sohamegnemszülethetett” gyermekeid… Horka és Torda… akikért még mindig fáj a szíved… kiket a harcok alatt veszítettél el… persze, hogy nem ismered őket… de ők várnak… itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is… apák, anyák, gyermekek… apád, anyád, gyermekeid… várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel… élőkként… ők azok, akik soha nem adják fel… akik még reménykednek, hogy eljön az idejük… őket is nézd meg jól… ők itt várnak, mások a csillagok között… ahol éppen hely jutott nekik… hiszen egyre többen lesznek…

Tugát elvakították a könnyek… belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát… milyen szépek lettetek gyermekeim… amikor lázban hánykolódtam… s benneteket hívtalak… s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem…
- Ne bánkódj anyánk… - nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit… gyere, s ne félj…
- De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? – Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
- Nem fiam, nem megyek… - nézett körül Tuga a várakozó arcokon… s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve… hagyta, hogy vezessék… vezessék a hatalmas szikla felé…
- Most kell döntened… - hallotta Kolcsa hangját. – Nézz le… nézz a szikla tövébe…

Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára…
- Ő a lányod… a „mégmegszületendő” gyermeked… ha Te is akarod… de te nem mehetsz vissza… őt még felküldheted… ő még utat vághat nektek… nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok… de kellenek a hősök… kellenek az új életek… neked kell döntened… fájdalmat adsz neki… harcokat… nyomorúságot… soha meg nem nyugvást… talán találkoztok itt… lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni… ha hiszel benne, adj neki életet… ha hiszel, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé…

Tuga megsimogatta a kislány arcát… az apró ujjak körbefonták mutatóujját… hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját… majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette…
- Találkozunk még, Kincső… találkozunk… Itt, vagy Ott… de találkozunk…

- . -

Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket… keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt… mellette felesége fegyvereit… Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot… s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását…

2008. november 16.


Hanganyagként itt érhető el:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=391&catid=main

A Falka...


Megint álmodtam velük. A Falkával. Hason csúszva, vinnyogva vonszolták magukat, kaparva a havat. Bundájukra ráfagyott a piszkos lé. Némelyik lábán véres seb tátongott, szemük kiéhezetten meredt előre... de mentek, keringtek az Alak felé. Éreztem az arcomba csapódó fenyőágakat, szúrtak a tüskék, amikor lenéztem farkasmancs tiport lábam helyén a jeges földön... a többiekkel, síró torokkal vonyítottam a Holdnak.. és közben vonzott magához az a homályos Lény, de nem mertem, megint nem mertem... pedig hívott... láttam, ahogy int a fejével, sugározta felém a melegséget... de én csak hátráltam... táncoltam a hóban... visszafelé, a rengetegbe, a homályba, a sötétségbe...

Izzadva, csatakosan ébredtem. Féltem. Belefúrtam a fejem a párnámba, beletekeredtem a takarómba, mint ilyenkor mindig. Majd felugrottam, a tükörhöz rohantam. Hülyének éreztem magam. Napok, hetek óta rettegek, nyomasztanak a nappalok, nem találom a helyem. Belülről éget a semmi, aminek nem tudok nevet adni... és fájok. Nagyon fájok. Azt mondta valaki, én vagyok a Vándor. A Kiválasztott. A Hírvivő. A Tizenháromból az egyik. A Farkasok közül. Nem tudom, még nem érzem a változást, amiről beszélt, csak az ürességet.

Hajnalban elővettem a köveim. Fénytelenül estek ki a kis bőrzacskóból. Borostyán, zöldmoha, hegyikristály, rózsakvarc, füstkvarc, gránit, holdkő... egyik tenyeremből a másikba pergettem az alaktalan darabkákat. Ők választottak engem. Nem én őket. A marokkövem pár perc alatt forró lesz a tenyeremben. Megtisztítottam a 'lelküket'. A Nap sugaraival. Feltöltődtek. Újra ragyognak. Megint élnek.

Várom a Megszületést. Kiváncsi vagyok, milyen érzések fognak eltölteni, amíg 'síkotlépek'. Nem félek a fájdalomtól... már nem. Csak a félelemtől félek... a saját félelmemtől. A Falka vár rám... s ha közéjük merészkedem, soha többé nem lesz magányos a lelkem...

2007. május 13.


Széljegyzet:

Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

Mosolyogj a Karácsonyért!

Mosolyogj a Karácsonyért!

2009. december 28., hétfő

Ha a sors úgy hozza...



"Én a helyedben elkezdenék imádkozni Istenhez,
hogy vajon mit tervez.
Én a helyedben elkezdenék imádkozni Istenhez,
hogy itt mi minden lesz.
Én a helyedben futnék mert messze az árnyék,
ha te ürge lennél én sólyomként szállnék.
Én a helyedben hagynám az oroszlánkölyköt,
mert a ketrec hátul rozsdás és törött."

2009. december 27., vasárnap

Az ország fája

Nagy kerekerdő mélyén éldegélt a kis fa, megbújva a nagyok árnyékában. Csendesen, eseménytelenül teltek napjai. Néha emberek jöttek, körbenézegettek, majd elmentek. Egy nap volt csak az évben, amikor megbolydult az amúgy néma táj, ilyenkor gépek zúgtak, hangyabolyként nyüzsögtek a kétlábúak, és elvittek egyet, a legnagyobbat, a legszebbet pajtásai közül.
– Na, viszik a kiválasztottat – hallotta susogni a vén feketefenyőt.
– Milyen kiválasztottat?
– Tudod kicsi, azt csiripelik a verebek, az a cserfes népség aki néha idetéved, hogy beviszik a nagyfővárosba, felállítják egy hatalmas téren, az ország háza elé, szépen feldíszítik, körbeállják a gyerekek, gyönyörű karácsonyi énekeket énekelnek alatta.
– Biztosan szép lehet – sóhajtott a mellette álló ezüstfenyő.

A kis fenyő elgondolkodott. Tehát szépnek, nagynak, erősnek, hibátlannak kell lenni, és akkor lehet, ő lesz az, akinek majd énekelnek a kicsi emberek. Erősen megkapaszkodott a gyökereivel és jó erősen magába szívta az életadó nedveket.
– Ha megnövök, én leszek a kiválasztott! – fogadta meg erős akarattal.

Teltek-múltak az évek, harminc is elröppent már. A kicsi fenyőből hatalmas, gyönyörű fa lett. Csudájára jártak a madarak, a vadak. Árnya alatt megpihentek az erdőben járó vándorok, az erdész pedig arramentében mindig megállt előtte, felnézett a csúcsáig, majd kitört a nyaka, bólogatott és hümmögött.
– Ez lesz az!

Elérkezett a nagy nap. A fenyők izgatottan várták, kit is fognak választani, kit is fognak elbúcsúztatni. Mindig elbúcsúztak, mert aki egyszer innen elment, soha nem tért vissza. Ilyenkor mézga-könnyeket sírtak, kérgükön lecsurgó cseppeket.
– Ezt vágjátok! – állt meg az erdész, s rámutatott a kicsiny fenyőből lett hatalmas fára.
– Igen, igen!!! – ujjongott a fenyő. – Nem volt hiába az évekig tartó várakozás, engem visznek, engem visznek! – Tapsikolt is volna az ágaival, de meggondolta magát, biztos kinevetnék a többiek.
Felzúgott a gépfűrész, a fenyő iszonyú fájdalmat érzett, majd lezuhant a földre. Erős kezek markolták, kötélgúzsba tekerték és felrakták egy hatalmas valamire, ami elindult, s vitte őt egyre távolabb és távolabb az erdőtől, társaitól. Sokáig hallotta a búcsúszavakat, a madarak is elkísérték, majd lemaradoztak. Egyedül maradt.

A nagy térre érve levették, kötéllel húzták, még mindig sajgó talpát beleillesztették egy erős tartóba, majd újabb emberek jöttek, csillogó-villogó mindenfélét aggattak rá, körbehúztak rajta egy hosszú, vékony indát, majd otthagyták. Sötétedéskor kigyúltak az inda fényei és a fenyő olyan boldogságot érzett, mint még soha.
– Mindjárt jönnek a gyerekek és énekelnek –, gondolta.
De a gyerekek nem jöttek, csak pár ember, akik mondtak valamit a karácsony szentségéről, az ünnepről, hogy milyen gyönyörű is ez a fa, az „ország karácsonyfája”, aztán elmentek.
– Na, biztos most jönnek a gyerekek! – Kinyújtózott, hogy még nagyobbnak lássák, még hatalmasabbnak, legyenek rá büszkék, mennyire szép és csodálatos.

Hiába várt. A tér üres maradt, csak ő állt ott egyedül az egyre sötétedő estében. Körbenézett… és akkor meglátta a fehér kis kerítéseket a tér körül, néha megállt egy-egy arrajáró, megnézte őt, a kezével furcsa mozdulatokat tett, de nem jött közelebb. Az a fehér akármi távol tartotta tőle a megállókat.

A fenyő nagy pompájában egyre szomorúbb lett, majd meghallott egy vékony hangot a kerítésen túlról.
– Nagypapa, miért nem lehet odamenni? Nem a mi fánk áll ott?
– Bizony a miénk. Ez a fa az „ország fája”. Szegényke, nézd, milyen magányosan áll ott, biztos jobban érezné magát az erdőben. Teleaggatták mindenféle csiricsáré puccal, ahelyett, hogy hagyták volna ott, ahová tartozik, a fenyvesben, ahol mókusok ugrálnak rajta, madarak csippentik a tobozaiból a magokat, szél fújja az ágait, s szűzfehér hó borítja el havazáskor tűleveleit. Sokkal szebb lenne akkor, mint itt és így.
– Papa, hiszen mi is díszítünk fát karácsonykor!
– Persze, de kint a kertben. Azért ültettem amikor megszületett édesapád egy fenyőfát, hogy vele köszöntsük a karácsonyt. Ki nem vágnám! Ott a helye – bólintott az öreg.
– Tudom. Mindig sütünk mézeskalácsot nagyival, ráfűzzük a cérnára, meg a többiekkel papírból szalagot is ragasztgatunk, közben énekelünk, nevetünk, aztán kivisszük, és feldíszítjük. De mi gyertyát gyújtunk a tövében, igaz papa? És kint a kertben tovább énekelünk, oda tesszük az ajándékokat, amiket mi csinálunk egymásnak. Papa, mi lesz szegénnyel, ha véget ér a karácsony?
– Vízkeresztkor lecsupaszítják, elviszik, felvágják darabjaira. Kicsim, szerinted van ennek így értelme? A mi fánk ott marad, ahová ültettem, növekedhet, terebélyesedhet. Az a fa soha nem lesz egyedül, hiszen nyáron ott játszotok a tövében, jókat alusztok alatta, hall ő ott nevetést, prüntyögést, kap szeretet tőlünk, de ez szegény… – nézett elgondolkodva az öreg az egyedül álló fára –, ez már… Mit csinálsz kislányom? Most hová szaladsz?

A kislány átszuszakolta magát a korlátok között és futott, futott a néma téren átvágva. A fához érve odabújt a fenyőfa törzséhez, kis karjaival megölelte, puszit nyomott a kérgére.
– Szegényke, milyen egyedül lehetsz. Hiányoznak a többiek? Figyelj csak, akarod, hogy énekeljek neked? Hátha akkor nem leszel szomorú. Énekeljek? – és a néma téren halk hangon, kicsit hamisan, megbicsaklóan dúdolni kezdett:
– Mintha csillag nézne ránk a házból, csendben alszik, álmot lát az éj, tiszta szívvel szállnak most a vágyak, messze fel a szürkeség felé…hópehely hull, béke száll a földre, ablakunknál megpihent a szél…
– Ugye szép volt? Ezt szoktuk énekelni a mi fánknak. Kár, hogy nem ismerheted… – suttogta a fenyőfának a kislány. – De most mennem kell. Papa biztos dühös rám – nyomott egy búcsúpuszit a fenyőfára és már szaladt is vissza a kerítésen kívül álldogáló öreghez. Amikor odaért, csak ennyit mondott:
– Megvigasztaltam a fánkat.
– Hallottam kicsim – mondta az öreg, és hirtelen valami szúrni kezdte a szemét. – Menjünk, vár már otthon nagyanyád.

A fenyőfa egyedül maradt a csendben. Hirtelen tört rá a magány fájdalma, ágai meghajoltak, sírni kezdett. Elátkozta azt a napot, amikor a fogadalmát tette. Majd megrázta magát, felmagasodott, ágait himbálni kezdte az előbb hallott dallamra… erősebben! … még erősebben!…

A hatalmas robajra villanyok gyúltak a sötét ablakok mögött, emberek hajoltak ki rajtuk és csodálkozva nézték a fát, az ország fáját, a földre dőlve, összetört díszek milliárdnyi darabjai között… a sötét téren… néma csendben… kordonok mögött…

2009. december 23., szerda

Advent



Kis karácsony...

… nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom?... Ballagtunk a hosszú soron, mindenhol más és más karácsonyi zene szólt, drága játékok, máshol csak apróságok, adok-veszek, emberek, rohanás, még neki sem vettem, még ez is hiányzik… legtöbben csak nézegetnek, visszatesznek, mást keresnek.

Pénztárcánk véges, sőt, mikor elindultunk már szinte végtelenül üres volt, vettünk, de csak vicceset, aprót (lehet, a kis piros autóért, ami áramvonalas, ajtaja nyitható-csukható, még nyakast is kapunk, hiszen mély jelentéssel bír), mindenkinek olyat, ami valamihez köthető… csomagolásukban benne lesz a szeretet. Sovány szatyrokkal vacogtunk be a még nyitva tartó élelmiszerbe, ott is csak picit, csak amit ma megeszünk… Már pakoltunk, amikor meghallottuk a vijjogást. A pénztárnál néni állt, tanácstalanul nézte a villogó-sikító lámpássorompót, ami között kicsoszogott. A kasszától felpattant a pénztáros:
- Tessék félreállni! - dörögte, s arcán diadalmasan fénylett a „na, most elkaptalak”!
Az aprócska teremtés elhúzódott a másik kassza felé, gyűrögette fekete, kopott kistáskája fogantyúját. Olyan igazi, törékeny, csinos néni, régimódi, de elegáns kabátban, fekete kiskesztyűvel, évtizedek óta hordott, de csillogóra suvickolt kiscipőben. A zord ellenfél minden csomagot kiszedett a tolókából, lengette a kapunál, ami egyszercsak megint felzúgott.
- Na, meg van a bűnös! Biztos rosszul húztam le – morogta. – A néni visszapakolt, tolta kifelé újra a kerekest, de megint sivítás…
- Mutassa csak azt a szatyrot is! – csillant fel megint az a szem… A biztonsági őr is előkerült, elállta a néni hátrafeléútját, mintha oly gyorsan el tudna szegény tűnni bárki elől is. Reszkető kézzel szedegette ki a kisszatyor tartalmát, s már könnyezett. Én pedig nem mozdultam, mert olyan ismerős az a néni. A nevekkel mindig bajban vagyok, de arcokat soha nem felejtek el, és őt láttam már, valami hozzáköt, de nem tudom még mi is az. Újabb húzogatás, semmi eredmény. A másik pénztárnál már türelmetlen a nép, hiszen mindenki sietne, mindenki menne. Megint áttolták a kocsit, megint villogás… megint egy nem jól lehúzott kiscsomag került elő. Végre átjutott a néni, a pénztáros pedig visszaült a helyére. Csend, olyan nagy a csend…
- Legalább egy 'bocsánat' elhangzott volna! – mondtam nem éppen halkan. A megvető pillantást azonnal megkaptam. A néni visszanézett, szomorúan mosolygott… és akkor rájöttem, honnan az ismeretség, abból a mosolyból…

Tavaly nyáron vágtattam hazafelé, munkából, át a téren, több órás hazafeléút után. A templom ott magaslott a közepén. Zárt kapujánál egy néni álldogált, kezében pár szál virággal, tanácstalanul. Felmentem hozzá a lépcsőn. Zavartan nézett rám:
- Kislányom, nem tudod miért van zárva? Régen mindig nyitva álltak a kapuk, bármikor jöttem. Én csak ezt a kis virágot szerettem volna letenni… csak egy imát elmondani… egy kis nyugalmat lelni, mint régen… Isten házát soha nem tartották zárva… akár éjjel is jöhettem… egyedül élek, nekem már csak Ő maradt… szegény uram, a fiam… csak értük akartam elmondani egy imát…

Összefacsarodott a szívem. Emlékeztem én is azokra a nyitott ajtókra, pedig nem vagyok vallásos, de hányszor tértünk be egy imára a nap bármely szakában nagymamámmal, aki előtte felvette legszebb szoknyáit, alulra a keményített fehér alsókat, felülre a fényes feketét, befonta hosszú, hófehér haját, ünneplőkendőjét elővette a féltve őrzött, levendulaillatú, mindig élére vasalt lepedők tetejéről.
- Tudod lányom, abba a Házba csak ünneplőbe lehet menni… no nem csak így… előbb saját magadat kell ünneplőbe öltöztetned, ott, legbelül… tudom, imádkozni bárhol lehet, de ha azon az ajtón belépsz, tisztának kell lenned… kívül is…

- Tessék jönni, csak este nyitnak ki, a misére. – Toporgott még egy picit, aztán hagyta, hogy levezessem a lépcsőn, leültessem a padra.
- És most elmondjuk azt az imát… - Csodálkozva nézett rám, de elővette abból a fekete kistáskából a rózsafűzért… Körbekulcsoltam kezét az enyémmel, s halkan elkezdtük:
- Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod… s mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… Ámen… - s közben egyre jobban szorította a kezem. Keresztet vetett, de tétovázva... én, a hitetlen, tudtam, mi hiányzik még. Odamentem a kiskúthoz, tenyerembe vizet merítettem, s elé tartottam…
- Köszönöm kislányom… - sírta el magát, és megkönnyeztem én is. Néztem, ahogy nehézkesen felállt, megnyomkodta térdét, s lassú léptekkel elindult a buszmegálló felé.

Mondd Isten, ki a mennyekben vagy, lesz-e boldog karácsonya ennek a néninek, s másoknak? Tudom, sok dolgod van, nem csak most, Karácsony szent ünnepén, hanem úgy általában… de néha te is elgondolkodhatnál… Mondd, lesz-e még mindennapi kenyerünk, lesz-e hajló búzakalász… Megérjük-e, hogy ne alázzák meg az embereket? Mondd, lesz-e még szebb, s új világ?

… s tudom, ha ott állok majd a karácsonyfa előtt, körülöttem az összes szerettem, s énekeljük a Csendes éjt, bennem csak ez fog dübörögni, mint egy ima… mert minden lehet ima…

"Én magyar anyától születtem
Magyar Földre, magyar kenyeret ettem,
Én látom, ahogy pusztul a népem,
de azt is látom, ahogy fordul az érem...
… Miért a saját népem temet el?"

… és ezt fogom dúdolni akkor is, ha elmúlt már a kiskarácsony…



Fényhozó



Jajvörös, harsogó zöld
mezőn járok, játszik
a szél, dúdolva, nevetve.
Fergeteg jő, havashideg
ujjait szétnyitva int
körbe a világra, s
betakar a jég minden élőt.
Eltűnnek a színes virágok,
bíborviolák, kék nefelejcsek.
A sötét elnyeli az eget,
ébenfeketévé változtatva
a lelkeket.
Hanyatt fekve
ég alatt, föld felett
nyomorult koldús szívem
ezer darabra szakad szét.
Kormos üvegszilánkjain át
megvakulásig nézem a teljes
napfogyatkozást.
A dac dühöt szül, megindulok…
Lépteim nyomán
ezernyi mécses fakad lángra,
gyúl a fáklya, ég a máglya.
Hószikra őrzi mosolyom,
szemem fénye más
szemekben ragyog,
tenyeremből szikra pattan,
fellángol haragom,
Fénytengerben fürödve állok,
szívárványszín testemről
leszakadnak a tegnapok,
máglyává válok magam is,
hogy bevilágítsam a holnapot.

Átkozottak legyetek mind,
kik elloptátok a napot!

2009. december 22., kedd

Fergeteg hava



Fergeteg havának utolsó napján,
Felnéz az égre a táltos várván,
Szakadjon le az ég, hulljon hó,
Magyari népet érje el a szó.

Sóhajtva legyint, feni a kését,
Fehér ló nyakára teszi az élét.
Vér csurran kezére,
Gyász lobban szívébe:
Áldozok, de mi végre?
Álmunkat temetve?

Két kezét felemelve,
Imát mormolva az Égre,
Hívja esdve Nap Anyát,
Ki eltakarja arcát.
Hófelhők ködébe,
Ezüst pára mélyére,
Könnye lehullik a Földre,
Zokogva kétezer évre.

Elsírja bánatát, könnye lepereg,
Hópelyhek táncával némán kesereg.
Hullasd Földünkre, termékeny legyen újra!
Kiáltja a táltos, sír a regös húrja.
Népednek adj Reményt, Nap Anyánk!
Ne sirasd, még el magyari hazánk.
Ne temesd, mi újra feleszmélt,
Légy Te, ki lelkével segíti Nemzetét.