Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2010. január 5., kedd

Legendák ködében




Mesél a regös,
lantjának húrjai
lágyan zengik dalát
Arthurról, ki a britek
királya volt, véle
a Kerekasztal lovagjai
vívtak eszméikért.

Pengeti könnyezve,
dallama mély sirámmal
szól egy népről,
Attiláról, a hunról,
Árpádról, a
puszták vezéréről,
kiknek vére vérünkkel
keveredik.

Kit érdekel már,
hogy tavi tündér,
vagy pásztorfiú
nyomta kezükbe
azt a fegyvert,
amivel igazságukért
harcoltak.
Az eszme a lényeg,
a bátorság, s a kitartás.

Kit érdekel már,
hogy a világ mely
táján vívták csatájukat,
ha ugyanúgy lüktet
ereinkben a vér,
bárhol legyen is
hazánk.

Camelot vára a legendák
ködébe veszett.
Véle Arthur, a nagy király,
mint Attila is, a hun,
Árpád, a vezér.
De szellemük itt lebeg,
minden leírt szóban,
míg élünk, s említjük
tetteiket, s mesélünk
gyermekeinknek…

Mert Népünk nem veszett el!
Nézz körül!
Látod, nem kell ide
tavi tündér, pásztorfiú,
csak regősök, mesélők,
kik nem hagyják,
hogy elfeledjék őket.
Mi kellünk, hogy
suttogva kiáltsuk
fájdalmunk,
a süket fülek végre
megnyíljanak,
s feleszméljen népünk.

Camelot vára áll,
él még Arthur király,
Attila, a hun, újra
hadban áll.
Árpád a pusztákon
át vezet minket
a világon…
… egy egész
életen át.


2009. január 26.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése