Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2010. január 3., vasárnap

Villámlott...



… majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét… dühöngött a szél… fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet… vérük keveredett az eső cseppjeivel… s jajgatott az ég is sikítva…

Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban… kardját, íját, tegezét magához szorította… s csak nézte a tombolást… az Istenek haragját… Ág zuhant elé, szinte bokáját törte… beljebb húzódott… egyre beljebb… hirtelen zuhanni kezdett… mélyebbre, egyre mélyebbre… Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát… de nem volt megállás… a sikítás benne rekedt… csak kapkodta a levegőt… a világvége peremét már nem érezte…

Meleg simogatta arcát… résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni… puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta… a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét… egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte… szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás…
- Csak feküdj… ne mozogj… pihenned kell – hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. – Hallgasd a dobokat… értük szólnak… hallgasd az éneket… értük énekelik… értük, akik már nincsenek… s értük, akik nemsokára már nem lesznek… s értük, akik majd megszületnek… s értünk… érted… mindenkiért… ez a Föld szava... az Ég dala… a Tűz melege… a Víz moraja… hallgasd őket… csak hallgasd őket… lüktet a szó, ha már a szív hallgat…

- Fájdalmasak szavaid… és ez a hely is oly hátborzongtató – nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját… már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak… apám kemény szóval… dicséret nélkül… de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel… egybeolvadva Viharral… mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba… harcosnak neveltek… a béke messze járt már… Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat… a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán… a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek… s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott… Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét… bő nadrágját… nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva… majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták… mesélt Pusztáról, a régi vitézekről… Hol vannak már a gyermekei…? Elment mindenki, akit szeretett…

- Ne bánkódj Tuga… inkább öltözz, s gyere… megmutatom neked az én világomat… megmutatom, milyen a világ peremén halva élni… Fond be hajad… tessék… ezt neked adom – nyújtotta tenyerén a korongot… finoman megmunkált ívén az Élet fája díszlett… - Ezt adom, az elhagyott helyett… - Tuga nehézkesen szedegette ruháit… fején fájdalmas dudort érzett… hajába vércsomók tapadtak… ingén hatalmas szakadás… vállán nyílt, vérző seb… a keze is véres… itt minden véres… bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját… - Igyekezz, nincs sok időnk… - sürgette a nő. – Neked még döntened kell…

- Döntenem? – Tuga nem értette… nem értette hol van, ki ez a nő… s miről kellene döntenie… csak sajgást érzett… minden porcikájában a fájás lüktető kínját… vére lassú csordulásának melegségét…
- Én vagyok, ki elhozott a Peremre… s ez a Megérkezés Barlangja… tovább viszlek a Beletörődés Mezejére… a Várakozás Pusztájára… s elvezetlek a Döntés Sziklájához… majd megérted… csak gyere már… nincs sok időnk… az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád… - mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. – Lépj át… s nézz körül…

Tuga hatalmas mezőt látott… emberek hevertek mindenfelé… férfiak, nők, gyermekek… egykedvűen néztek maguk elé… ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak… kényelmesebb pózt keresve… néztek… de nem láttak… nem érdekelte őket a csodálatos táj… a nap aranylása… a forrás csobogása… a vízesés lezúduló cseppjei… legyek lepték el sebeiket… de még el sem hessintették őket… csak feküdtek, állukat feltámasztva…
- Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe… akik így várnak egy szebb, új világra… ők a Nyáj… várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni… nem, nem fáradtak bele… csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem… s most itt tespednek mindannyian… nekik ez így kényelmes… Nézd őket… jól nézd meg őket… ha akarod, maradhatsz… ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt… Ne csodálkozz – nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes… nem, ne próbáld lemosni a vért… azt már nem lehet, belédivódott… viszed magaddal mindörökké… testeden… testedben… lelkedben… szívedben…

A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért… az nem tűnt el… háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott…
- Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak… fegyvereink harcra készen… szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen… Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?...
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül… szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva… kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott… ifjabbak, s még ifjabbak… remegve az izgalomtól… nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra… gyermekek fenték a kardokat… lovak nyerítettek… mindenhol égett a tűz… dobszó hallatszott… kántáló ének szállt… hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva… s várta a jelet…
- Nem, még nem érkezett el az Idő… csak hoztam valakit… - veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is… a Táltos keze lehanyatlott… fejét lehorgasztotta… majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás… ifjúságuk teljében járhattak… s leborultak Tuga előtt…
- Anyánk, hát te is…
- Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút…
- Ők a „sohamegnemszülethetett” gyermekeid… Horka és Torda… akikért még mindig fáj a szíved… kiket a harcok alatt veszítettél el… persze, hogy nem ismered őket… de ők várnak… itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is… apák, anyák, gyermekek… apád, anyád, gyermekeid… várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel… élőkként… ők azok, akik soha nem adják fel… akik még reménykednek, hogy eljön az idejük… őket is nézd meg jól… ők itt várnak, mások a csillagok között… ahol éppen hely jutott nekik… hiszen egyre többen lesznek…

Tugát elvakították a könnyek… belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát… milyen szépek lettetek gyermekeim… amikor lázban hánykolódtam… s benneteket hívtalak… s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem…
- Ne bánkódj anyánk… - nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit… gyere, s ne félj…
- De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? – Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
- Nem fiam, nem megyek… - nézett körül Tuga a várakozó arcokon… s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve… hagyta, hogy vezessék… vezessék a hatalmas szikla felé…
- Most kell döntened… - hallotta Kolcsa hangját. – Nézz le… nézz a szikla tövébe…

Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára…
- Ő a lányod… a „mégmegszületendő” gyermeked… ha Te is akarod… de te nem mehetsz vissza… őt még felküldheted… ő még utat vághat nektek… nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok… de kellenek a hősök… kellenek az új életek… neked kell döntened… fájdalmat adsz neki… harcokat… nyomorúságot… soha meg nem nyugvást… talán találkoztok itt… lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni… ha hiszel benne, adj neki életet… ha hiszel, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé…

Tuga megsimogatta a kislány arcát… az apró ujjak körbefonták mutatóujját… hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját… majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette…
- Találkozunk még, Kincső… találkozunk… Itt, vagy Ott… de találkozunk…

- . -

Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket… keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt… mellette felesége fegyvereit… Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot… s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását…

2008. november 16.


Hanganyagként itt érhető el:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=391&catid=main

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése