Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenmagam-családom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenmagam-családom. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. december 3., csütörtök

Csendes ember...




Ülök előtted "törökben" a fűben. Amikor rágyújtok, ösztönösen kínálom feléd. Jaj, ne tiltakozz, hiszen már nem kell titkolóznunk úgy, mint régen. Persze, kinevetlek... és Te is mosolyogsz... Egymástól lopkodtuk a szálakat, nehogy meglássa a "sárkány", akinek orra oly kihegyezett volt a mástól megnemkülönböztethető illatra. Régen láttalak... azaz így nem igaz... hiszen látlak mindig... úgy magamban... úgy bennem... De ilyenkor annyira rámzúdul minden, amikor itt ülök, és csak nézlek...

Igen, mesélek... mint mindig... mert annyi minden történt az utolsó beszélgetésünk óta. Nem, most nem lehetsz büszke rám. Annyi, de annyi baromságot csináltam, annyira nem érzem megint, hogy a saját életemet élem. Bólogatsz? Igazad van. Én már csak sóhajtani tudok. Hatalmasat... füstfelhőset... A gyerekek? Nehéz, nagyon nehéz. Olyan hirtelen nőnek fel, hogy lélegzetvételnyi idő lesz a napokból, a hetekből, a hónapokból. De ezt úgyis tudod, hiszen találkozol velük, sűrűbben, mint velem. Mert én ugye... csak úgy, ha szólsz, hogy már olyan régen nem... jó lenne már... és én csak húzom az időt, hogy majd, most nem, most nem vagyok felkészülve rá...

Lefekszem melléd... érzem azt a megnyugtató békét... mindig elönt... belőled árad... A fű csiklandozza a nyakam, fejem alá teszem a kezem... közben odabólintok az előttem eltipegő néninek, aki már ismer, és nem csodálkozik azon, hogy mély diskurzust folytatok Veled... Itt, ebben a zárt világban annyira nagy a csend... kizárja a világ zaját... a nemmessze elhúzó autók gumisikítását... Együtt nézzük a felhőket... úgy, mint régen... és mesélek... Te pedig hallgatsz... mindig hallgattál... Emlékszel a piros kis ernyőmre, amin kézenfogva táncoltak a kis néger emberkék?... Miért jutott eszembe? Nem tudom... Talán mert fogtad a kezem Te is, akkor, amikor arra vártunk, hogy hazamehessünk, mert a karácsonyfát már feldíszítették, és így már nem bukik le az Angyalka, amikor az ajándékokat alácsempészte...

Igen, fogtad a kezem... soha többé, csak akkor... és soha nem öleltél meg, soha nem szorítottál magadhoz, soha nem mondtad, hogy szeretsz... annyira hiányzott... talán ezért vágyom most az ölelésekre, az érintésekre, a szavakra? annyira jó hallani néha... Jó végigsétálni úgy igazán, kézenfogva... jó odaborulni a másik mellére... jó úgy elaludni, hogy szorítanak, nem engednek... Te miért féltél az érintésektől? Megkeményítetted magad, távol tartottál ezektől a mélyemberi mozdulatoktól, a lelketérintő szavaktól... csak néztél némán... s éreztem, nem kellek... neked nem kellek...

Annyira hiányzol! Annyira fáj... annyira dönget és dübörög bennem a szeretet... könnyeim szétáztatják az újabb cigarettát... úgy adom oda Neked, a számbólráizzítva, nedvesen... Csóválod a fejed... nem szeretted ha sírok, ugye? Erre tanítottál... keményen, büszkén, felemelt szívvel, egyenesen... és érzelmek nélkül... Rossz tanítvány voltam... nagyon rossz... Az utolsó napon, amikor végleg kiléptél az életemből, azt hittem, köszönés nélkül hagysz magamra... sírtam, üvöltöttem, falatvertem... de éjjel arra ébredtem, hogy valaki néz... és ott ültél a karosszékben... moccanni sem mertem, nehogy eltűnj, elpárologj... néztél, és akkor láttam meg a szemedben azt a sohakinemmondott, végtelen szeretetet... majd elhalványultál... egyre jobban és jobban... én meg nyüszítettem belül, ott nagyon belül... ne menj még, kérlek, ne... csak most ne... csak most értem... csak most esett le az a tantusz... de elmentél... és az érme koppanásán kívül nem hallottam mást... csak a végtelen csendet, ami végigkísérte közös életünket...

Mennem kell... várnak rám... s vár rám az ezernyi tennivaló, a napi sárbatiprás, az apró örömök... de közben érzem, hogy figyelsz rám, vigyázol akkor is, ha nem vagy velem... valahogy mindig ott vagy, láthatatlanul... mert Te vagy az az Angyal... De kérlek, Őt ne hívd még... hagyd meg nekem még egy kicsit... tudom, vágysz már rá? szeretnéd, ha örökre ott lenne már Veled... Igen, önző vagyok... nagyon önző... nekem már csak Ő maradt... úgy kézzelfoghatóan, az örökös zsörtölődésével, sírásával, a hatalmas tenniakarásával, és ha Ő elmegy, nekem fel kell nőnöm... Érted? Akkor végetér a hosszúranyúlt gyerekkorom... s felveszem a terheket, amit maga után hagy... nem akarok felnőni... nem akarok... de megint nem válaszolsz... megint magamban kell helyretennem egyedül mindent... azt, amit kimondatlanul adtál ez alatt a pár óra alatt...

Felcihelődöm a földről... adok még egy cigarettát... a liliom ott, a vázában... olyan csálén áll szegény... mint az életem... megigazítom... végigsimítom a márványlap erezetét...
- Szia Apszi! Majd jövök... és újra mesélek... mint kilenc éve mindig... s te csak hallgatsz majd csendesen... mint egész életedben...

2008.09.05.

Tenmagamról...







Most olyat kellene ide írnom, amitől megáll az Idő, megdermed tátott szájjal a kakukkos-óra csiripelő szárnyasa, torkán akadva az ébresztés nyikorgó dallama... de én nem tudok ilyet írni.

Világra jöttem, idestova 45 éve, s Csipkerózsika mélycitromsárgára szineződött volna az irigységtől, ha olyan tündérek állják körbe a bölcsőjét, mint amilyenek köröttem röpködtek. Egy párnás, pufók, nevetős szájú, és egy szikár, szigorú arcú. Mint a mesében. Kék! Sárga! Hosszú! Rövid! Nem! De igen! - Ment a vita és a vetélkedés, csattogtak a szikrák a varázspálcáikból, de közben adtak a lelkemnek szépséget, vidámságot, dacot, cinizmust, örömöt, bánatot... csodákat, álmokat... és Meséket, hogy ugyanolyan gyermek maradjak egész életemben, s majd "nemlétemben" is, mint Ők.

Tündér nem lett belőlem, csak egy folyton nevető, s csintalankodó boszorka-palánta. Meséltem, mikor még írni nem tudtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem, megállíthatatlanul... majd rajzoltam "fecskefarkakat", kékkel, pirossal, sárgával, tintapacákat ejtve a füzetembe, melyeket öklömmel maszatoltam szét. Később szétszórtam önmagam "test-beszéddel", táncolva adtam magamból egyre többet és többet. Majd beállt a Csend...

A Nagy Csendben játszottam az Élet játékát feleségként, Anyaként, majd egyedül... néha hozzámtévedő Vándorokkal... 20 évig próbáltam megfelelni másoknak... nem sikerült..., s magamnak sem sikerült. Azt hittem, ennek így kell lennie, így kell történnie... Én, az "örök lázadó" meghunyászkodtam mások előtt, feledve álmaimat, és a meséket... s csak aludtam, mint Brünnhilde a szikla csúcsán, tűztengertől övezve, várva, amíg eljön valaki, aki a lángokon félelem nélkül hatol át.

Saját magam tragédiája ébresztett fel mély álmomból 2 éve, egy decemberi hajnalon. A Csend olyan hirtelen tört szét, hogy lehullni sem tudtak darabkái... s még ma sem értek földet. Talán majd akkor, ha már nem leszek (vagy akkor is lebegnek majd tovább?). Varázskardom kezemben, üstöm alatt pattog az újraélesztett tűz, lantom pengetésre készen... s beszélek, beszélek, beszélek (mesélek?) megállíthatatlanul.

A Boszorkány ereje teljében, harcra készen áll. S hogy mi vagyok most?

Vagyok az Árnyék, vagyok a Fény, vagyok az Ármány, vagyok a Szerelem, vagyok a Semmi, vagyok a Minden... vagyok... ez az Életem... amit megosztok Veletek. Gondolataimat, örömömet, bánatomat. Jó írni... jó kiírni... magamból... magamról...

-------------------------

A Művészet nem mindig köszönetet érdemlő ajándék.
Csak annyi, amennyivé teszik... egy újabb fegyver, vagy sokkal több annál...