Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Firkálmányaim. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Firkálmányaim. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. március 29., hétfő

Egy elfelejtett tánc...



– Nem érted? Mi valami egyedit akarunk! Olyat, amit mostanában nem táncolnak.
– Egyedit? Milyen egyedit? – kérdeztem lányomat.
– Tudod, arra gondolt, hogy a bések, meg a dések már lecsaptak a… mit is fognak táncolni? – kapcsolódott a vitába a szőke Ditke is, miközben előszedte táskájából a szemceruzáját és szépen körbeívelte vele a szemét. – Kleopátrás most a divat, nem tudtátok? – nézett körbe.
– Salsa, te hülye! Meg valami hipp-hoppos! – lökte meg a kezét Zsanett, és a fekete vonal kiszaladt Ditke halántékáig.
– Marha! Most ez mire volt jó? – sipákolt rá Ditke, majd hatalmasat rúgott bokatájban Zsanett felé.
– Csajok, két órája ültök itt a konyhában és még mindig nem tudjátok, mit akartok a szalagavatón eltáncolni! – jegyeztem meg körbenézve az asztalon, ahol szétszórt papírzsebkendők, rúzsok, körömlakkok borultak rá a zacskókból kifolyó nasis-törmelékre, a szemetes megtelt a vita közben elfogyasztott többkilónyi csokoládé összegyűrt papírjaival. – Nem lehetne holnap folytatni? – néztem rájuk reménykedve.
– Még csak tíz óra van Anszi, és még ma el kell döntenünk – magyarázta lányom dühösen.
– Miért nem táncoltok valami magyarost?
– Magyarost?! Csak nem képzeled, hogy ott fogjuk égetni magunkat? – csapott fel rögtön a tiltakozás.
– Égetni? Miért égő magyarost táncolni?
– Mert az! Ciki! Inkább valami musical-zenére, vagy legyünk vámpírosak, vagy…
Ekkor hagytam ott őket és bemenekültem a szobámba. Még hallottam a sutyorgást a hátam mögött:
– Anyud mindig olyan jó fej, de most nagyon kiakasztott ezzel a hülye ötletével… Még hogy magyarost?... Hogy kiröhögjenek?... Kezd öregedni, vagy mi?

Behúztam magam után az ajtót és meggyújtottam a kisasztalon a mécsest. Leültem elé törökben, s csak néztem, ahogy apró lángjának ujjaival szétnyitotta a sötétséget, fénye felindázott a falra. Hirtelen halk citeraszót hallottam az egyik sarokból, majd a dallamra énekelni kezdett valaki:

…Esik eső, szíp csendesön cseperög, Rúzsa Sándor a kocsmába’ keserög…

– Gyere Erzsó! Mutassuk meg ezeknek a teszetoszáknak, mi végre is termett a legény meg a lány! Na, ne pironkodjál már lelkem, elbírja még a lassú merengőst a lábunk! – és nagyapám szikár alakja felfénylett a félhomályban, ahogy nagyanyámat kézen fogva felemelintette a faragott lócáról, majd összekarolódva, büszke fejtartással rákezdtek a táncra. Fényesre suvickolt csizmájával dobbantott egyet szelíden, Erzsó pedig kipirult arccal ringatta meg sokrokolyás szoknyáját. A citera pedig tovább sírt:

…Ídösanyám strázsakisjány nem leszek, ahun gyünnek a fögyveres vitézek…

– Manci, figyeljé csak! Az a legény ott nagyon néz ám téged, figyelem már párideje, de csak nem veszi le a szemét rólad!
– Mennyé má’ Julis! Mit nézne rajtam? Nem vagyok én bornyúkapu!
– Pedig néz! Gúvad a szeme a nagy lelkesedésben! – derengett fel a szoba sarkában két újabb alak. – Mióta Józsi bácsi ott ropja Erzsó nénivel, azóta! No, nézzed mán te is! – súgta oda Julis hímzett keszkenőjébe rejtve arcát. – Termetes ám az alakja, oszt hogy járja ott a többiek között, csak úgy, magában. De minden fordulatjával idesuttyan a szemivel.
– Nem is néz! – kottyantotta oda Manci, de nem állotta ki, hogy ő is oda ne pislantson.
Újabb alakok váltak ki a sötétségből. Legények, botokkal kezükben, lassú lépésekkel járták a bokázóst. Csak úgy, egymagukban. Szomorú tánc, paraszt tánc… mélabús dallam, a férfiak már csak így sírnak-vígnak.
Az egyik odatoppant Manci elé.
– Jössz-e galambom? – nézett rá kihívóan.
– Nem gyövök én! – vetette fel fejét dacosan a lány.
– Hejnye, a gyehenna emésszen meg, mire föl vagy olyan kényes, te marmancs?
– Nem megyek én el senkivel, és biz’a nem vagyok én marmancs! Menjen kend a falu végibe, oszt ott kajabáljon bele a setétbe egymagában, mert velem ugyan nem jár táncot!
A citera sebes dalra kelt, elfeledve Rúzsa Sándort, kinek lova lába megbotlott egy göröngybe, s elvitték biz’a a pandúrok örökre. Felszakadt a csárdás, a legény meg kipenderítette Mancit középre, és jól megforgatta. Járt a lábuk sebesen, izzadt a legény, kipirult a lány. Nagyapám csak legyintett:
– No, ezt már én csak nézni fogom! – és visszaült a lócára nagyanyámmal. Ültek is le sorjában melléjük, aki odafért még, mások a földre, a lányok szépen elrendezgették maguk körül a harangszoknyájukat, csupa piros, kék, sárga virágcsokor lett a lóca körül belőlük. A legények is odaálltak, botjukra támaszkodva.
– Mesíjen már egyet, Józsi bácsi! – kezdték kérlelgetni szépen.
– Mesíjek? Oszt mit mesíjek? No, várjatok csak! Tuggyátok-e, hogy a magyar nagyurak nem táncoltak ám csárdást? Bizony hogy nem! Csak oljan úrias táncokat, keringőt, meg négyest, nem is tudták mi az a csárdás. Történt aztán, hogy az ezernyolcszázharmincnyolcas esztendőben farsangoltak ám a főúri kaszinóban, mert ott tartották a nagy bálokat. Odagyűlt a nagy úriság, cifra magyar mentékben, az úrasszonyok meg csipkés drága ruhákban. Táncoltak is szépen, amúgy a maguk módján amiket fölsoroltam volt. Ott volt bezony maga gróf Széchenyi István is. Nézte egy darabig a táncolókat, osztán eccercsak mögkérdezte:
– Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!
Csudálkoztak az urak, mi is légyen az a tánc. De volt aki tudta, mit is emleget a gróf úr.
– Nincs a tánc-ordnungban! – mondta.
– Éppen az a hiba! – válaszolt a gróf arra fordulva –, s én nem értem miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket?
A grófnak utolsó kérdésére mellette állott egyik ismerőse azt jegyezvén meg, hogy a magyar táncot nem minden ember képes úgy megtanulni, hogy azt bálokban is táncolhassa, a gróf még emeltebb hangon azt felelé:
– Ez való, de én, uraim, nem azt a táncot, az úgynevezett magyar szólót értem és óhajtanám ide behozni, hanem azt a gyönyörű kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol – s magakörül nézve, folytatá –, ha itt pár perccel ezelőtt negyven pár elfért francia négyest táncolva, miért ne férhetne meg itt a negyven pár magyart táncolva?
Csend lett, nem szólt senki, de a gróf környezetéhez fordulva kérdezé:
– Ugyan, uraim, nem ismernek valakit, az itt levő ifjú urak közt, ki a magyar táncot el tudná most itt a szünóra alatt járni?
– Orczy Pista! – hallatszott egy kiáltás.
– De én csak a gyöngyösi kapások táncát tudom – tiltakozott Orczy báró.
– No, az pont jó lesz, kezdjen csak bele szépen.
De biz’a nem találtak ott szégyenszemre egy muzsikust sem, aki azt a táncot elzenélte volna. mer’ugye német zenészek húzták a bálokon a taktust. Egy úrfi akadt csak a jó magyarok közül, aki tudta cincogtatni Martinovics nótáját. No, az megmutatta, hogyan köll. Harmadjára csak elindult a nóta, oszt rákezdte a jó Orczy Pista.
Széchenyi gyönyörködve nézte a táncot, majd bevégeztével megkérte a bárót, válasszon már ki egy párt magának, avval mutassák be a magyar párostáncot. Ki is választotta a báró Orczy Eliz baronesszt, oszt azzal kezdték ropni, előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot. Mikor bevégezték, gróf Széchenyi nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét s vele kezet szorítva monda:
– Ez az én táncom.
Azután a közönséghez fordulva kérdezé:
– És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?

– Hát azóta járják bizony széltében-hosszában a jó magyar paraszti csárdást, meg később a palotást is – fejezte be nagyapám a mesét.
– No, akkor csárdást nékünk! – rikkantotta el magát egy legény, s már húzták is fel a lányokat a lócáról, a földről, repült a szoknya, csattant a csizma…

Csattant az ajtó is, ahogy lányom szelesen berohant.
– Anya, semmi ötletünk nincs! Milyen magyarra gondoltál? Mondd már!
A kihunyó mécses lobbant egy utolsót, majd újra sötét lett.
– Járjatok csárdást… – válaszoltam halkan, és a sarokba nézve még láttam, hogy nagyapám egy nagyot kacsint, majd beleszürkül a feketeségbe.


Megjegyzés:
A csárdás történetét Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér című művéből idéztem/ollóztam össze.

2010. január 19., kedd

Táltosasszony (Kincső története)



Hihetetlen csend honolt a táborban. Csak néha törte meg a faágak zuhanó dobbanása.
    - Rakják a máglyát - motyogta Karsaly sátra homályában, miközben nehézkesen fűzte tarsolyát övére. - Ő akarta így… hát legyen… -, majd hirtelen felkapta a fejét. Gyermeksírást hallott, halk hüppögést. Odacsoszogott, s félrehúzta a sátortakarót. Maszatos kis alak kuporgott előtte, két kezével átfogva térdét, sarkán hintázva.
    - Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? – Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. - Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes… Nézz csak rám… na, így már jó…
    Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.
    - Mintha ma lett volna… - suttogta. - Félelmetes…

***

A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.
    - Már megint mit műveltél, te pusztaátka?
    - Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. – Pedig én csak ki akartam próbálni… nem is próbálni… csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről… ennyire közelről –, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.
    - Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? – mosolyodott el Karsaly.
    - Hát anyám kardját, s íját… aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni… de apám észrevette… és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem… és…
    - És kiporolta a fenekedet…
    - Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: - Majd máskor…

Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.
    - Miért akarsz tudni róla?
    - Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő… Rossz volt? Azért nem mondják el?
    - Nem Kincső, nem volt rossz… Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel… de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.
    - De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!
    - A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?
    - Én már tudok írni! – húzta ki magát a kislány. – Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt… és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom… biztos, hogy ez elég a táltossághoz.
    - Mit álmodsz, kicsi?
    - De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? – csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. – Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom… közben mennék, de nem mozdul a lábam… és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? – döngött kis ökle a táltos mellkasán.

Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.
    - Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.

Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.
    - A legnagyobb tudás…
    - Túúúúúúúdoooooom - nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység - fejezte be egy kacsintással.
    Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:
    - Karsaly, megálmodtam a halálom… Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam… zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett… s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett… iszonyú hang volt… engem temettek… számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam… és fáztam, nagyon fáztam… - sírta el magát. – Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! – A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.

Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász... Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő… az az idő… aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki… s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott… Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.

Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt – táltos, s nemsokára anya… de hiába nehezült el teste, ugyanolyan „pusztaátka” maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott… s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.
    - Itt hagyom, vigyázz rá! - fektette le a bőrökre a kislányt. - Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! - kiabálta. - Dománt nem láttad?
    - Vadászni ment a többiekkel.
    Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb, nógatta lovát… Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve… Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé… és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.

Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé… Kincső csíkokban látta Keve arcát… majd felnézett…
    - Apám, most már kiérdemeltem? - Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellétette.
    - Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt… - mosolyodott el Kincső - Mondtam, hogy táltos leszek… ugye megmondtam?

***

… s most rakják a máglyát… Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem… s nem áldozok… most nem… hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre…

Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában… körötte szerettei álltak… Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak, merev arccal néztek maguk elé… Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát…

Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,
Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.
Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,
Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.
Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,
Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.
Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,
Mások Istene, Nekem nem sok jót adott, Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…

Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét…
    - Karsaly, én ezt megálmodtam… - hallotta Zsejke hangját…

***

Kolcsa, ott fent, a Világ Peremén, nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé…
- Eggyel többen leszünk fent, s nekem várni kell rá…


Széljegyzet:
Jó magyari anyák, meséljetek gyermekeiteknek a régi időkről... őseinkről...

2010. január 3., vasárnap

Villámlott...



… majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét… dühöngött a szél… fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet… vérük keveredett az eső cseppjeivel… s jajgatott az ég is sikítva…

Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban… kardját, íját, tegezét magához szorította… s csak nézte a tombolást… az Istenek haragját… Ág zuhant elé, szinte bokáját törte… beljebb húzódott… egyre beljebb… hirtelen zuhanni kezdett… mélyebbre, egyre mélyebbre… Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát… de nem volt megállás… a sikítás benne rekedt… csak kapkodta a levegőt… a világvége peremét már nem érezte…

Meleg simogatta arcát… résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni… puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta… a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét… egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte… szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás…
- Csak feküdj… ne mozogj… pihenned kell – hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. – Hallgasd a dobokat… értük szólnak… hallgasd az éneket… értük énekelik… értük, akik már nincsenek… s értük, akik nemsokára már nem lesznek… s értük, akik majd megszületnek… s értünk… érted… mindenkiért… ez a Föld szava... az Ég dala… a Tűz melege… a Víz moraja… hallgasd őket… csak hallgasd őket… lüktet a szó, ha már a szív hallgat…

- Fájdalmasak szavaid… és ez a hely is oly hátborzongtató – nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját… már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak… apám kemény szóval… dicséret nélkül… de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel… egybeolvadva Viharral… mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba… harcosnak neveltek… a béke messze járt már… Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat… a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán… a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek… s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott… Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét… bő nadrágját… nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva… majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták… mesélt Pusztáról, a régi vitézekről… Hol vannak már a gyermekei…? Elment mindenki, akit szeretett…

- Ne bánkódj Tuga… inkább öltözz, s gyere… megmutatom neked az én világomat… megmutatom, milyen a világ peremén halva élni… Fond be hajad… tessék… ezt neked adom – nyújtotta tenyerén a korongot… finoman megmunkált ívén az Élet fája díszlett… - Ezt adom, az elhagyott helyett… - Tuga nehézkesen szedegette ruháit… fején fájdalmas dudort érzett… hajába vércsomók tapadtak… ingén hatalmas szakadás… vállán nyílt, vérző seb… a keze is véres… itt minden véres… bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját… - Igyekezz, nincs sok időnk… - sürgette a nő. – Neked még döntened kell…

- Döntenem? – Tuga nem értette… nem értette hol van, ki ez a nő… s miről kellene döntenie… csak sajgást érzett… minden porcikájában a fájás lüktető kínját… vére lassú csordulásának melegségét…
- Én vagyok, ki elhozott a Peremre… s ez a Megérkezés Barlangja… tovább viszlek a Beletörődés Mezejére… a Várakozás Pusztájára… s elvezetlek a Döntés Sziklájához… majd megérted… csak gyere már… nincs sok időnk… az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád… - mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. – Lépj át… s nézz körül…

Tuga hatalmas mezőt látott… emberek hevertek mindenfelé… férfiak, nők, gyermekek… egykedvűen néztek maguk elé… ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak… kényelmesebb pózt keresve… néztek… de nem láttak… nem érdekelte őket a csodálatos táj… a nap aranylása… a forrás csobogása… a vízesés lezúduló cseppjei… legyek lepték el sebeiket… de még el sem hessintették őket… csak feküdtek, állukat feltámasztva…
- Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe… akik így várnak egy szebb, új világra… ők a Nyáj… várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni… nem, nem fáradtak bele… csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem… s most itt tespednek mindannyian… nekik ez így kényelmes… Nézd őket… jól nézd meg őket… ha akarod, maradhatsz… ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt… Ne csodálkozz – nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes… nem, ne próbáld lemosni a vért… azt már nem lehet, belédivódott… viszed magaddal mindörökké… testeden… testedben… lelkedben… szívedben…

A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért… az nem tűnt el… háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott…
- Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak… fegyvereink harcra készen… szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen… Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?...
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül… szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva… kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott… ifjabbak, s még ifjabbak… remegve az izgalomtól… nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra… gyermekek fenték a kardokat… lovak nyerítettek… mindenhol égett a tűz… dobszó hallatszott… kántáló ének szállt… hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva… s várta a jelet…
- Nem, még nem érkezett el az Idő… csak hoztam valakit… - veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is… a Táltos keze lehanyatlott… fejét lehorgasztotta… majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás… ifjúságuk teljében járhattak… s leborultak Tuga előtt…
- Anyánk, hát te is…
- Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút…
- Ők a „sohamegnemszülethetett” gyermekeid… Horka és Torda… akikért még mindig fáj a szíved… kiket a harcok alatt veszítettél el… persze, hogy nem ismered őket… de ők várnak… itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is… apák, anyák, gyermekek… apád, anyád, gyermekeid… várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel… élőkként… ők azok, akik soha nem adják fel… akik még reménykednek, hogy eljön az idejük… őket is nézd meg jól… ők itt várnak, mások a csillagok között… ahol éppen hely jutott nekik… hiszen egyre többen lesznek…

Tugát elvakították a könnyek… belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát… milyen szépek lettetek gyermekeim… amikor lázban hánykolódtam… s benneteket hívtalak… s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem…
- Ne bánkódj anyánk… - nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit… gyere, s ne félj…
- De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? – Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
- Nem fiam, nem megyek… - nézett körül Tuga a várakozó arcokon… s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve… hagyta, hogy vezessék… vezessék a hatalmas szikla felé…
- Most kell döntened… - hallotta Kolcsa hangját. – Nézz le… nézz a szikla tövébe…

Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára…
- Ő a lányod… a „mégmegszületendő” gyermeked… ha Te is akarod… de te nem mehetsz vissza… őt még felküldheted… ő még utat vághat nektek… nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok… de kellenek a hősök… kellenek az új életek… neked kell döntened… fájdalmat adsz neki… harcokat… nyomorúságot… soha meg nem nyugvást… talán találkoztok itt… lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni… ha hiszel benne, adj neki életet… ha hiszel, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé…

Tuga megsimogatta a kislány arcát… az apró ujjak körbefonták mutatóujját… hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját… majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette…
- Találkozunk még, Kincső… találkozunk… Itt, vagy Ott… de találkozunk…

- . -

Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket… keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt… mellette felesége fegyvereit… Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot… s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását…

2008. november 16.


Hanganyagként itt érhető el:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=391&catid=main

A Falka...


Megint álmodtam velük. A Falkával. Hason csúszva, vinnyogva vonszolták magukat, kaparva a havat. Bundájukra ráfagyott a piszkos lé. Némelyik lábán véres seb tátongott, szemük kiéhezetten meredt előre... de mentek, keringtek az Alak felé. Éreztem az arcomba csapódó fenyőágakat, szúrtak a tüskék, amikor lenéztem farkasmancs tiport lábam helyén a jeges földön... a többiekkel, síró torokkal vonyítottam a Holdnak.. és közben vonzott magához az a homályos Lény, de nem mertem, megint nem mertem... pedig hívott... láttam, ahogy int a fejével, sugározta felém a melegséget... de én csak hátráltam... táncoltam a hóban... visszafelé, a rengetegbe, a homályba, a sötétségbe...

Izzadva, csatakosan ébredtem. Féltem. Belefúrtam a fejem a párnámba, beletekeredtem a takarómba, mint ilyenkor mindig. Majd felugrottam, a tükörhöz rohantam. Hülyének éreztem magam. Napok, hetek óta rettegek, nyomasztanak a nappalok, nem találom a helyem. Belülről éget a semmi, aminek nem tudok nevet adni... és fájok. Nagyon fájok. Azt mondta valaki, én vagyok a Vándor. A Kiválasztott. A Hírvivő. A Tizenháromból az egyik. A Farkasok közül. Nem tudom, még nem érzem a változást, amiről beszélt, csak az ürességet.

Hajnalban elővettem a köveim. Fénytelenül estek ki a kis bőrzacskóból. Borostyán, zöldmoha, hegyikristály, rózsakvarc, füstkvarc, gránit, holdkő... egyik tenyeremből a másikba pergettem az alaktalan darabkákat. Ők választottak engem. Nem én őket. A marokkövem pár perc alatt forró lesz a tenyeremben. Megtisztítottam a 'lelküket'. A Nap sugaraival. Feltöltődtek. Újra ragyognak. Megint élnek.

Várom a Megszületést. Kiváncsi vagyok, milyen érzések fognak eltölteni, amíg 'síkotlépek'. Nem félek a fájdalomtól... már nem. Csak a félelemtől félek... a saját félelmemtől. A Falka vár rám... s ha közéjük merészkedem, soha többé nem lesz magányos a lelkem...

2007. május 13.


Széljegyzet:

Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2009. december 9., szerda

Kurva vagy Angyal

Dübörög a zene. A világ kizáródott. Feslett életét, hervadtan is duzzadt mellét kínálta, ott, a placcon. Cigarettáját elpöckölte az útra, elővette rúzsát, s csak úgy, tükör nélkül mázolta körbe száját. Rikítson az a veres! Ma eladom magam... eladom újra... Annak, akinek még kellek... így is... Néha megállnak, rákérdeznek... majd legyintve továbbmennek. Férfiak, kamaszok... Az élvezetért fizettek, nem értem... én annyira nem számítok... csak becsukom a szemem, és túl vagyok mindenen. Többet ne kérjetek... Hogy ki vár rátok, vagy vár-e valaki bárhol is a telefont nézve ezeregyedszer is, nem érdekel... Vigyetek, használjatok... s ne kérdezzetek ti sem. Rongyosra gyűrt életem magamnak tartogatom... És mit is lehetne beszélni egy kapualjban, amíg a falnak dőlve élveztek? Vagy amíg a bokátokig csúszott nadrágotok húzzátok elégedett arccal, s én felnézek rátok, vörösre dörzsölt térdem fájását titkolva... Kit is érdekelne egy ringyó élete? Csak tegye a dolgát... pár perc az egész... majd kielégülve csukjátok be a kaput. Térden állva gyújtok rá újra... beletúrok a hajamba... túl vagyok rajta. Egyszer, egyszer talán valaki felsegít innen... talán eszébe jut... talán még egy kávéra is meghív... talán akkor feltesz egy kérdést... s lehet, elmesélem... elmesélem...

... de addig... addig maradok az, aki vagyok... egyéjszakás királylány... félrecsúszott koronám büszkén igazítom meg... s elhiszem, szép lehetek majd valakinek...

... kiállok újra, a többiek odabólintanak... látjuk, semmi bajod... vigyázunk egymásra... ennek a falnélküli kastélynak a lakói között erősebb a kötelék, mint bármilyen úri palotában... Hajnalodik... lesimítom összegyűrt szoknyám, s felvillan a rutinmosoly... fázom... dübörögjön az a zene... dübörögjön...

"... Van akinek Kurva volt,
Van akinek Angyal... "

... s én elhiszem...

2008.08.11.


2009. december 7., hétfő

Elég volt!!!...


...mikor lesz már vége?!... hagyjatok!... engedjetek... sikított benne hangtalanul a kín... mocskos kordéhoz kötözött kezeit rángatta... Mit néztek?!... miért néztek?... miért bámultok rám... miért... Alakok... arcok... elmosódottak... néha fájóan éles vonások... néma sorfala vesszőfutásának... egyikük zsíros cupákot zabált... a másik magasabbra emelte a karján ülő gyermeket, hogy jobban lásson... le ne maradjon egy pillanatról sem... így büntetik a gonoszt... látod?... de anya... ő meggyógyított... emlékszel?... amikor már nem segített az ima... a kántálás... ő eljött... s én itt vagyok... neked... foszlányként jutottak füléhez a szavak...

...foszlányként...

...ágyéka lüktetett... felidézve az elmúlt napokat... a tapogatózó kezeket mellein, mik végül erős marokként fogták le testét... a röhögést... a kitátott szájakban rotható fogakat... feje koppanásait... a harapásokat... azt hitte vége... de újak jöttek... egyre többen... már nem érezte a lökéseket... feküdt tágranyílt szemmel... könnyek nélkül... néha érmék csengését hallotta... fizetnek... értem fizetnek... az egyik rávizelt... később meggyötörten kúszott be a sarokba... összekuporodott... magzati pózban érte a könnyítő ájulás... és még nem volt vége... mert soha nincs vége... addig, amíg teljesen meg nem semmisítik... ...felfeszítették... húzták... körmeit egyenként tépték le... ujjait sorban, kéjes arccal csavarták ki... bokáját szilánkokra törte a satu... mellbimbóit, s szemérmét fogókkal szaggatták, gyötörték... feledve, hogy ott töltötték erőszakos kedvüket, vagy pont azért... s közben nézték, mikor törik meg... mikor mondja ki, amit hallani akartak... vén pap ült az asztalnál... pergette a rózsafűzért... Lányom... miért nem vallod be?... akkor vége lenne... Mit vallanék be?... hogy éltem... szerettem... segítettem... soha nem hazudtam... és most sem fogok... s nem lesz vége... akkor sem lenne vége... újabb ok arra, hogy folytassátok, mert élvezitek... csurgó nyállal szájatok szélén nézitek, ahogy megnyomorodik a testem... még te is... látod?... már izzítják a billogot... érzem égett húsom bűzét... de annyira fájok már... hát nem értitek?... már semmit nem jelent... csinálhattok bármit...

...karok nyúltak érte... letépték az imbolygó szekérről... a szamár szemébe nézett... talán részvétet keresett benne... talán egy állat... nincs... itt sincs... ledobták... térdreesett... hallotta a mocskos ing repesztő hangját... majd a vessző suhogását... hátán sebek nyíltak a többi mellett... és újra a röhögés... kiabálás... Adj neki!... megérdemli... még egyet... erősebben!... ne simogasd... A néma tömeg hangralelt... Színjáték... véres előadás... ez kell nekik... megkapják hát...

...nem tudok felmenni... nem azért, mert félek... nincs már erőm... de igen... mennem kell... botladozva... négykézláb... kúszni feljebb, egyre feljebb... nem, nem vallom be... Ellökte a papot, ki fejcsóválva motyogta... elkárhozol, lányom... nem... nem kárhozom... tisztább leszek... minél feljebb érek, annál tisztább... száj érintette fülét, miközben valaki a csuklóját feszítette kötéllel... Ne várd a megkönnyebbülést... neked nem adatott meg a halál a halál előtt... hallotta a suttogást... majd újra némaság... a tömeg várakozott... apró reccsenés... füst szállt felfelé... kicsiny csíkként lebegett... lángok táncoltak... kaptak erőre... s nőttek... egyre csak nőttek... belekaptak az ingébe... kúsztak feljebb, egyre feljebb... mint ő... amikor felmászott... nem... nem sírok... csak a füsttől indultak el a könnyeim... ezek nem igazi könnyek... napbanézek... szétvakít... látnom kell... még utoljára a napot... ahogy aludni tér...

...hűs szellő fonta körbe... a lángok elkavarogtak... körbevették... simogatták... lába vízben gázolt... hullámok között táncolt... kitárt karral pörgött... majd elindult... beljebb... egyre beljebb... olyan jó... ez annyira jó... belemártotta tenyerét... nézte a kicsorduló vízcseppeket ujjai között... már derékig ért... a tenger... a megváltó... mégis eljutottam a tengerhez... belecsapott a vízbe, majd felemelt kézzel felkacagott... a hang szétvibrált a hullámok felett... visszaverte... felerősítette... Nem győztetek... nem győztetek felettem!!!... kiáltása beleolvadt a szél sikításába...

- Anya!!! Nézd!!! Nevet!!!...


- . -


- Miért sírsz, kicsim?

...nem sírok... mosolyom szétszikrant könnyeim mögül... de nem néztem rá... csak azt az arcot vonzottam magamba... a "tükörképemet"...

- Találtál valamit... valami érdekeset?... majd odanézett ő is... és tágranyílt a szeme... döbbenten nézte az arcot... azt az arcot... rámvillant... majd vissza... újra rá... újra vissza... ...majd gyorsan belelapozott a katalógusba...

1964-es számú árverési tárgy... Boszorkányégetés... ismeretlen festő (XVII.század)... kikiáltási ár...


2008. június 15.


2009. december 5., szombat

Két piciny...


... fehér balettcipő... vén bohóc szívén mesét szövő...

... változik a szín... változik a zene... ahogy az Élet táncát járom... változom Én is...

Hófehér... mikor először a kezembe vettem... még nem tudtam, mi is rejlik benne... csak néztem, tágranyílt szemmel... majd meggyötörtem... kalapáccsal vertem... hajolnia kell!... lábamra illőre... bokámra szalagja feszült... vigyázva emelkedtem fel... pointe... spicc... nem szabad kopognia! Suhanj! Repülj a levegőben! Majd glissé, mint a vitorlás a szélben... vérrózsák díszítették fehérségét... de észre sem vettem... arabeszk... könnyedén... csak könnyedén... mosolyogva...

Rózsaszín... légies... ártatlan... plié... úgy táncold az adagiot, mintha lebegnél... széles nevetéssel... nem bonyolult ez... gyakorolj, mert másképp nem megy... reggeltől estig... nézz a párodra... még serdülő kamasz... ott egy másik... kézenragad... engedd, hogy sodorjon a lendület... hisz még megteheted... kézről-kézre adnak... forog a világ... kacagd ki a száguldó perceket... veled sodródnak... élvezd ki őket... amíg még lehet...

Piros... vérpiros... demi plié... majd kézbe a kasztanyettával... cachucha... a moderato-tól a presto-ig... őrült tánc... egekberepítő... látod, férfi már... erős kezekkel tart... vigyázva... óvón... féltőn... szédül a fejed a tour en l'air-től... de ne bánd, sose bánd... ha elejt, lesz ki érted nyúl... újra és újra... s ott a volta... feslett... botrányos... de kell!... ki ne hagyd a táncodból!!!... ujjak simítanak végig melleden... tűzbe borul tested... csók csattan szádon... tedd, míg megteheted... és sírj, ha fáj, hogy vége a táncnak... de a zene nem áll meg... jön új férfi, új partner... hisz Te vagy a Prímaballerina... ha szólót táncolsz, gondolj erre... csak erre... ragadd meg az első ottállót... emeld fel ruhád csípőig... ne szégyelld lábad... a cipőd ennél véresebb már nem lehet...

Kék... a walzer lágy dallamára... keringve... szerelmesen... nyugodt szívvel... végtelen tánc lesz... kiérdemelted... de azt a percet ragadd meg... s ne engedd... már nem teheted meg... s ha a szelíd forgásban végül mégis egyedül maradsz... körötted táncoló párokkal... s csak nézed őket... dúdolj egy saját dallamot... s hogy mit táncolsz rá, s milyen ütemben?... már nem érdekes... csak ne hagyd abba... soha ne hagyd abba...

Fekete... ha majd a végső táncom lejtem... a Halállal párban... Grand Balett... a színpad elsötétül... a függöny lehull... révérence... lesz-e majd valaki, aki még megtapsol?


Széljegyzet:
Mezítláb temessetek el engem... kezemben a fehérrel... utolsó meghajlásom rád hagyom Kedves... s Feltámadáskor tiéd lesz az első piruettem...


2008. július 15.



2009. december 3., csütörtök

Csak egy tánc...














Jócskán esett, amikor elindultam. A járdán nyálkás csuszadék, ködbeveszett a templomtorony, a szembejövők arcán ugyanaz a "nemszeretem" játszott, mint az enyémen. Pedig szeretem az esőt... Ilyenkor jó a bőr, kabátban, nadrágban, motoroscsizmában. Nem kúszik az ujja alá alattomosan a hideg, nem ragad nedvesen tapadósra combomon a szára, nem ázik át, amikor nagyot lépek a tócsa közepébe... mert mindig belelépek, nem kerülöm ki egyiket sem.

Zsemle-vadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt... Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt...

Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok... a hangok összefolytak az esőcseppekkel...

... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé... hojjjáááhéééé... héjjjááááhéééjéé...

Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam... és dúdolni kezdtem én is... majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden... Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát... lüktettem... minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem... legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban... Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is... Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten... a Nagyfőnök, és én... egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején... a macskaköveken... a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna... kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel... kitágult a tér... és sírtam... sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott... A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe... hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért...

Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában... de könnyebb lettem... majd hirtelen csend lett... a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam... Nagyfőnök rám kacsintott...

Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam... Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott... az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát... rám, rá, mindenkire...

...soha nem tudom meg miként történt... mikor teremtettem meg a csodát... ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva... de a körülöttünk állók mind engem néztek... engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre...

2009. február 06.