Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rímtelenül-rímesen. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rímtelenül-rímesen. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 5., kedd

Legendák ködében




Mesél a regös,
lantjának húrjai
lágyan zengik dalát
Arthurról, ki a britek
királya volt, véle
a Kerekasztal lovagjai
vívtak eszméikért.

Pengeti könnyezve,
dallama mély sirámmal
szól egy népről,
Attiláról, a hunról,
Árpádról, a
puszták vezéréről,
kiknek vére vérünkkel
keveredik.

Kit érdekel már,
hogy tavi tündér,
vagy pásztorfiú
nyomta kezükbe
azt a fegyvert,
amivel igazságukért
harcoltak.
Az eszme a lényeg,
a bátorság, s a kitartás.

Kit érdekel már,
hogy a világ mely
táján vívták csatájukat,
ha ugyanúgy lüktet
ereinkben a vér,
bárhol legyen is
hazánk.

Camelot vára a legendák
ködébe veszett.
Véle Arthur, a nagy király,
mint Attila is, a hun,
Árpád, a vezér.
De szellemük itt lebeg,
minden leírt szóban,
míg élünk, s említjük
tetteiket, s mesélünk
gyermekeinknek…

Mert Népünk nem veszett el!
Nézz körül!
Látod, nem kell ide
tavi tündér, pásztorfiú,
csak regősök, mesélők,
kik nem hagyják,
hogy elfeledjék őket.
Mi kellünk, hogy
suttogva kiáltsuk
fájdalmunk,
a süket fülek végre
megnyíljanak,
s feleszméljen népünk.

Camelot vára áll,
él még Arthur király,
Attila, a hun, újra
hadban áll.
Árpád a pusztákon
át vezet minket
a világon…
… egy egész
életen át.


2009. január 26.

2009. december 23., szerda

Fényhozó



Jajvörös, harsogó zöld
mezőn járok, játszik
a szél, dúdolva, nevetve.
Fergeteg jő, havashideg
ujjait szétnyitva int
körbe a világra, s
betakar a jég minden élőt.
Eltűnnek a színes virágok,
bíborviolák, kék nefelejcsek.
A sötét elnyeli az eget,
ébenfeketévé változtatva
a lelkeket.
Hanyatt fekve
ég alatt, föld felett
nyomorult koldús szívem
ezer darabra szakad szét.
Kormos üvegszilánkjain át
megvakulásig nézem a teljes
napfogyatkozást.
A dac dühöt szül, megindulok…
Lépteim nyomán
ezernyi mécses fakad lángra,
gyúl a fáklya, ég a máglya.
Hószikra őrzi mosolyom,
szemem fénye más
szemekben ragyog,
tenyeremből szikra pattan,
fellángol haragom,
Fénytengerben fürödve állok,
szívárványszín testemről
leszakadnak a tegnapok,
máglyává válok magam is,
hogy bevilágítsam a holnapot.

Átkozottak legyetek mind,
kik elloptátok a napot!

2009. december 22., kedd

Fergeteg hava



Fergeteg havának utolsó napján,
Felnéz az égre a táltos várván,
Szakadjon le az ég, hulljon hó,
Magyari népet érje el a szó.

Sóhajtva legyint, feni a kését,
Fehér ló nyakára teszi az élét.
Vér csurran kezére,
Gyász lobban szívébe:
Áldozok, de mi végre?
Álmunkat temetve?

Két kezét felemelve,
Imát mormolva az Égre,
Hívja esdve Nap Anyát,
Ki eltakarja arcát.
Hófelhők ködébe,
Ezüst pára mélyére,
Könnye lehullik a Földre,
Zokogva kétezer évre.

Elsírja bánatát, könnye lepereg,
Hópelyhek táncával némán kesereg.
Hullasd Földünkre, termékeny legyen újra!
Kiáltja a táltos, sír a regös húrja.
Népednek adj Reményt, Nap Anyánk!
Ne sirasd, még el magyari hazánk.
Ne temesd, mi újra feleszmélt,
Légy Te, ki lelkével segíti Nemzetét.


2009. december 3., csütörtök

Hol van az megírva...




















Hol van az megírva,
hogy nő létemre kezembe
csak fakanál illik?
Csendes tűzhely sarkában
meghúzódva lessem
uram, s parancsolóm szavait?

Ki mondja meg nekem, s miért,
mit, s hogyan tegyek?
Soraimmal csak szerelmet
Vethetek papírra? Nyálas szavakat?
Nem illik nő kezébe a kard?!
Hol van mindez kősziklába vésve?

Emlékezzünk csak vissza,
hány nő harcolt a hazáért,
s eszméiért férje, s fiai mellett.
Emlékezzünk, hányan haltak
hősi halált, bár nevük nem
őrzi az utókor, sírjuk elfeledték,
vagy temetetlen testük porrá hullott
jeltelenül a csatamezők véres földjén.

Ezerszer lennék őseim között,
lovon száguldva nyilazva az ellent a pusztán.
Ezerszer lennék az egri nők között a vár fokán,
köveket, s levest zúdítva a gaz törökre.
Ezerszer lennék az, ki az első sorban
indul harcba, testével fedezve férfiak sorát,
a golyókat én fogjam fel, hogy ők
harcolhassanak tovább.

Nem tagadom, nő vagyok, s anya,
kinek kell a szerelem, kell a meleg tűzhely,
gyermekeim rám áradó mosolya,
gyengéd karolásuk, ölembe bújó odaadásuk,
a szó, ahogy súgják: - Anyu!
... és igen, kell, kell, kell...
... kell a szeretett férfi ölének melege,
csókjának izzó parazsa testemen,
megpihenve karjaiban, csatakosra izzadva
éjszakai harcok után a paplan alá bújva.

Igen, kell a szerelem, mert az éltet,
mire büszke lehetek, kimondva, leírva,
hogy harcolni tudjak tovább...
... értük... értem... mindenkiért...
hogy feltáncoljam a szivárványt az égre,
... értük... értem... mindenkiért...
... és ezeregyedszer is kiáltom, sikoltom,
még ha máglyahalál is vár rám,
igen, az vagyok, ami vagyok,
anya, szerelem, tűz, harc és boszorkány!


2009. június 02.

Fényt!














Ha értenénk Chaplin mosolyát
és jókedvét a szélnek,
és tanulnánk repülni
messze,
messze -
a rongyos nevetne
s nem keseregne.

Boldogságot találnánk a hűvös szélben,
házakat a szelíd csendben,
fényt a sötét tengeren
és - könnycseppet a fegyveren...


1981.