Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2010. március 29., hétfő

Egy elfelejtett tánc...



– Nem érted? Mi valami egyedit akarunk! Olyat, amit mostanában nem táncolnak.
– Egyedit? Milyen egyedit? – kérdeztem lányomat.
– Tudod, arra gondolt, hogy a bések, meg a dések már lecsaptak a… mit is fognak táncolni? – kapcsolódott a vitába a szőke Ditke is, miközben előszedte táskájából a szemceruzáját és szépen körbeívelte vele a szemét. – Kleopátrás most a divat, nem tudtátok? – nézett körbe.
– Salsa, te hülye! Meg valami hipp-hoppos! – lökte meg a kezét Zsanett, és a fekete vonal kiszaladt Ditke halántékáig.
– Marha! Most ez mire volt jó? – sipákolt rá Ditke, majd hatalmasat rúgott bokatájban Zsanett felé.
– Csajok, két órája ültök itt a konyhában és még mindig nem tudjátok, mit akartok a szalagavatón eltáncolni! – jegyeztem meg körbenézve az asztalon, ahol szétszórt papírzsebkendők, rúzsok, körömlakkok borultak rá a zacskókból kifolyó nasis-törmelékre, a szemetes megtelt a vita közben elfogyasztott többkilónyi csokoládé összegyűrt papírjaival. – Nem lehetne holnap folytatni? – néztem rájuk reménykedve.
– Még csak tíz óra van Anszi, és még ma el kell döntenünk – magyarázta lányom dühösen.
– Miért nem táncoltok valami magyarost?
– Magyarost?! Csak nem képzeled, hogy ott fogjuk égetni magunkat? – csapott fel rögtön a tiltakozás.
– Égetni? Miért égő magyarost táncolni?
– Mert az! Ciki! Inkább valami musical-zenére, vagy legyünk vámpírosak, vagy…
Ekkor hagytam ott őket és bemenekültem a szobámba. Még hallottam a sutyorgást a hátam mögött:
– Anyud mindig olyan jó fej, de most nagyon kiakasztott ezzel a hülye ötletével… Még hogy magyarost?... Hogy kiröhögjenek?... Kezd öregedni, vagy mi?

Behúztam magam után az ajtót és meggyújtottam a kisasztalon a mécsest. Leültem elé törökben, s csak néztem, ahogy apró lángjának ujjaival szétnyitotta a sötétséget, fénye felindázott a falra. Hirtelen halk citeraszót hallottam az egyik sarokból, majd a dallamra énekelni kezdett valaki:

…Esik eső, szíp csendesön cseperög, Rúzsa Sándor a kocsmába’ keserög…

– Gyere Erzsó! Mutassuk meg ezeknek a teszetoszáknak, mi végre is termett a legény meg a lány! Na, ne pironkodjál már lelkem, elbírja még a lassú merengőst a lábunk! – és nagyapám szikár alakja felfénylett a félhomályban, ahogy nagyanyámat kézen fogva felemelintette a faragott lócáról, majd összekarolódva, büszke fejtartással rákezdtek a táncra. Fényesre suvickolt csizmájával dobbantott egyet szelíden, Erzsó pedig kipirult arccal ringatta meg sokrokolyás szoknyáját. A citera pedig tovább sírt:

…Ídösanyám strázsakisjány nem leszek, ahun gyünnek a fögyveres vitézek…

– Manci, figyeljé csak! Az a legény ott nagyon néz ám téged, figyelem már párideje, de csak nem veszi le a szemét rólad!
– Mennyé má’ Julis! Mit nézne rajtam? Nem vagyok én bornyúkapu!
– Pedig néz! Gúvad a szeme a nagy lelkesedésben! – derengett fel a szoba sarkában két újabb alak. – Mióta Józsi bácsi ott ropja Erzsó nénivel, azóta! No, nézzed mán te is! – súgta oda Julis hímzett keszkenőjébe rejtve arcát. – Termetes ám az alakja, oszt hogy járja ott a többiek között, csak úgy, magában. De minden fordulatjával idesuttyan a szemivel.
– Nem is néz! – kottyantotta oda Manci, de nem állotta ki, hogy ő is oda ne pislantson.
Újabb alakok váltak ki a sötétségből. Legények, botokkal kezükben, lassú lépésekkel járták a bokázóst. Csak úgy, egymagukban. Szomorú tánc, paraszt tánc… mélabús dallam, a férfiak már csak így sírnak-vígnak.
Az egyik odatoppant Manci elé.
– Jössz-e galambom? – nézett rá kihívóan.
– Nem gyövök én! – vetette fel fejét dacosan a lány.
– Hejnye, a gyehenna emésszen meg, mire föl vagy olyan kényes, te marmancs?
– Nem megyek én el senkivel, és biz’a nem vagyok én marmancs! Menjen kend a falu végibe, oszt ott kajabáljon bele a setétbe egymagában, mert velem ugyan nem jár táncot!
A citera sebes dalra kelt, elfeledve Rúzsa Sándort, kinek lova lába megbotlott egy göröngybe, s elvitték biz’a a pandúrok örökre. Felszakadt a csárdás, a legény meg kipenderítette Mancit középre, és jól megforgatta. Járt a lábuk sebesen, izzadt a legény, kipirult a lány. Nagyapám csak legyintett:
– No, ezt már én csak nézni fogom! – és visszaült a lócára nagyanyámmal. Ültek is le sorjában melléjük, aki odafért még, mások a földre, a lányok szépen elrendezgették maguk körül a harangszoknyájukat, csupa piros, kék, sárga virágcsokor lett a lóca körül belőlük. A legények is odaálltak, botjukra támaszkodva.
– Mesíjen már egyet, Józsi bácsi! – kezdték kérlelgetni szépen.
– Mesíjek? Oszt mit mesíjek? No, várjatok csak! Tuggyátok-e, hogy a magyar nagyurak nem táncoltak ám csárdást? Bizony hogy nem! Csak oljan úrias táncokat, keringőt, meg négyest, nem is tudták mi az a csárdás. Történt aztán, hogy az ezernyolcszázharmincnyolcas esztendőben farsangoltak ám a főúri kaszinóban, mert ott tartották a nagy bálokat. Odagyűlt a nagy úriság, cifra magyar mentékben, az úrasszonyok meg csipkés drága ruhákban. Táncoltak is szépen, amúgy a maguk módján amiket fölsoroltam volt. Ott volt bezony maga gróf Széchenyi István is. Nézte egy darabig a táncolókat, osztán eccercsak mögkérdezte:
– Hanem, uraim, különös dolog előttem, hogy itt szebbnél-szebb idegen táncokat táncolnak, de a legszebb táncot, a mi magyar táncunkat nem!
Csudálkoztak az urak, mi is légyen az a tánc. De volt aki tudta, mit is emleget a gróf úr.
– Nincs a tánc-ordnungban! – mondta.
– Éppen az a hiba! – válaszolt a gróf arra fordulva –, s én nem értem miért ne lehetne itt a magyar táncot szintúgy járni, mint azokat a többieket?
A grófnak utolsó kérdésére mellette állott egyik ismerőse azt jegyezvén meg, hogy a magyar táncot nem minden ember képes úgy megtanulni, hogy azt bálokban is táncolhassa, a gróf még emeltebb hangon azt felelé:
– Ez való, de én, uraim, nem azt a táncot, az úgynevezett magyar szólót értem és óhajtanám ide behozni, hanem azt a gyönyörű kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol – s magakörül nézve, folytatá –, ha itt pár perccel ezelőtt negyven pár elfért francia négyest táncolva, miért ne férhetne meg itt a negyven pár magyart táncolva?
Csend lett, nem szólt senki, de a gróf környezetéhez fordulva kérdezé:
– Ugyan, uraim, nem ismernek valakit, az itt levő ifjú urak közt, ki a magyar táncot el tudná most itt a szünóra alatt járni?
– Orczy Pista! – hallatszott egy kiáltás.
– De én csak a gyöngyösi kapások táncát tudom – tiltakozott Orczy báró.
– No, az pont jó lesz, kezdjen csak bele szépen.
De biz’a nem találtak ott szégyenszemre egy muzsikust sem, aki azt a táncot elzenélte volna. mer’ugye német zenészek húzták a bálokon a taktust. Egy úrfi akadt csak a jó magyarok közül, aki tudta cincogtatni Martinovics nótáját. No, az megmutatta, hogyan köll. Harmadjára csak elindult a nóta, oszt rákezdte a jó Orczy Pista.
Széchenyi gyönyörködve nézte a táncot, majd bevégeztével megkérte a bárót, válasszon már ki egy párt magának, avval mutassák be a magyar párostáncot. Ki is választotta a báró Orczy Eliz baronesszt, oszt azzal kezdték ropni, előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot. Mikor bevégezték, gróf Széchenyi nyájas szavakkal köszönte meg az ifjú bárónak szívességét s vele kezet szorítva monda:
– Ez az én táncom.
Azután a közönséghez fordulva kérdezé:
– És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?

– Hát azóta járják bizony széltében-hosszában a jó magyar paraszti csárdást, meg később a palotást is – fejezte be nagyapám a mesét.
– No, akkor csárdást nékünk! – rikkantotta el magát egy legény, s már húzták is fel a lányokat a lócáról, a földről, repült a szoknya, csattant a csizma…

Csattant az ajtó is, ahogy lányom szelesen berohant.
– Anya, semmi ötletünk nincs! Milyen magyarra gondoltál? Mondd már!
A kihunyó mécses lobbant egy utolsót, majd újra sötét lett.
– Járjatok csárdást… – válaszoltam halkan, és a sarokba nézve még láttam, hogy nagyapám egy nagyot kacsint, majd beleszürkül a feketeségbe.


Megjegyzés:
A csárdás történetét Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér című művéből idéztem/ollóztam össze.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése