Tenmagamról...

Most olyat kellene ide írnom, amitől megáll az Idő, megdermed tátott szájjal a kakukkos-óra csiripelő szárnyasa, torkán akadva az ébresztés nyikorgó dallama... de én nem tudok ilyet írni.

Világra jöttem, idestova 45 éve, s Csipkerózsika mélycitromsárgára szineződött volna az irigységtől, ha olyan tündérek állják körbe a bölcsőjét, mint amilyenek köröttem röpködtek. Egy párnás, pufók, nevetős szájú, és egy szikár, szigorú arcú. Mint a mesében. Kék! Sárga! Hosszú! Rövid! Nem! De igen! - Ment a vita és a vetélkedés, csattogtak a szikrák a varázspálcáikból, de közben adtak a lelkemnek szépséget, vidámságot, dacot, cinizmust, örömöt, bánatot... csodákat, álmokat... és Meséket, hogy ugyanolyan gyermek maradjak egész életemben, s majd "nemlétemben" is, mint Ők.

Tündér nem lett belőlem, csak egy folyton nevető, s csintalankodó boszorka-palánta. Meséltem, mikor még írni nem tudtam, beszéltem, beszéltem, beszéltem, megállíthatatlanul... majd rajzoltam "fecskefarkakat", kékkel, pirossal, sárgával, tintapacákat ejtve a füzetembe, melyeket öklömmel maszatoltam szét. Később szétszórtam önmagam "test-beszéddel", táncolva adtam magamból egyre többet és többet. Majd beállt a Csend...

A Nagy Csendben játszottam az Élet játékát feleségként, Anyaként, majd egyedül... néha hozzámtévedő Vándorokkal... 20 évig próbáltam megfelelni másoknak... nem sikerült..., s magamnak sem sikerült. Azt hittem, ennek így kell lennie, így kell történnie... Én, az "örök lázadó" meghunyászkodtam mások előtt, feledve álmaimat, és a meséket... s csak aludtam, mint Brünnhilde a szikla csúcsán, tűztengertől övezve, várva, amíg eljön valaki, aki a lángokon félelem nélkül hatol át.

Saját magam tragédiája ébresztett fel mély álmomból 2 éve, egy decemberi hajnalon. A Csend olyan hirtelen tört szét, hogy lehullni sem tudtak darabkái... s még ma sem értek földet. Talán majd akkor, ha már nem leszek (vagy akkor is lebegnek majd tovább?). Varázskardom kezemben, üstöm alatt pattog az újraélesztett tűz, lantom pengetésre készen... s beszélek, beszélek, beszélek (mesélek?) megállíthatatlanul.

A Boszorkány ereje teljében, harcra készen áll. S hogy mi vagyok most?

Vagyok az Árnyék, vagyok a Fény, vagyok az Ármány, vagyok a Szerelem, vagyok a Semmi, vagyok a Minden... vagyok... ez az Életem... amit megosztok Veletek. Gondolataimat, örömömet, bánatomat. Jó írni... jó kiírni... magamból... magamról...

-------------------------

A Művészet nem mindig köszönetet érdemlő ajándék.
Csak annyi, amennyivé teszik... egy újabb fegyver, vagy sokkal több annál...