Fergeteg hava

Fergeteg havának utolsó napján,
Felnéz az égre a táltos várván,
Szakadjon le az ég, hulljon hó,
Magyari népet érje el a szó.

Sóhajtva legyint, feni a kését,
Fehér ló nyakára teszi az élét.
Vér csurran kezére,
Gyász lobban szívébe:
Áldozok, de mi végre?
Álmunkat temetve?

Két kezét felemelve,
Imát mormolva az Égre,
Hívja esdve Nap Anyát,
Ki eltakarja arcát.
Hófelhők ködébe,
Ezüst pára mélyére,
Könnye lehullik a Földre,
Zokogva kétezer évre.

Elsírja bánatát, könnye lepereg,
Hópelyhek táncával némán kesereg.
Hullasd Földünkre, termékeny legyen újra!
Kiáltja a táltos, sír a regös húrja.
Népednek adj Reményt, Nap Anyánk!
Ne sirasd, még el magyari hazánk.
Ne temesd, mi újra feleszmélt,
Légy Te, ki lelkével segíti Nemzetét.