Már tudom, s értem ki vagyok, s miért születtem erre a Világra... tudom, mi a Falka... tudom, mi a Hírvivő dolga... értem az álmaimat... értem a célt, ami kitűzettetett nekem... vándorbotom kardra cseréltem... utat vágok vele a Holnapnak... néha leülök a tűz mellé, mesélek arról, amit már elfeledtek... s dúdolok, ahogy csak én tudok... és nem félek... már semmitől és senkitől sem félek... Én, a Tizenharmadik...

2009. december 23., szerda

Fényhozó



Jajvörös, harsogó zöld
mezőn járok, játszik
a szél, dúdolva, nevetve.
Fergeteg jő, havashideg
ujjait szétnyitva int
körbe a világra, s
betakar a jég minden élőt.
Eltűnnek a színes virágok,
bíborviolák, kék nefelejcsek.
A sötét elnyeli az eget,
ébenfeketévé változtatva
a lelkeket.
Hanyatt fekve
ég alatt, föld felett
nyomorult koldús szívem
ezer darabra szakad szét.
Kormos üvegszilánkjain át
megvakulásig nézem a teljes
napfogyatkozást.
A dac dühöt szül, megindulok…
Lépteim nyomán
ezernyi mécses fakad lángra,
gyúl a fáklya, ég a máglya.
Hószikra őrzi mosolyom,
szemem fénye más
szemekben ragyog,
tenyeremből szikra pattan,
fellángol haragom,
Fénytengerben fürödve állok,
szívárványszín testemről
leszakadnak a tegnapok,
máglyává válok magam is,
hogy bevilágítsam a holnapot.

Átkozottak legyetek mind,
kik elloptátok a napot!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése