Jócskán esett, amikor elindultam. A járdán nyálkás csuszadék, ködbeveszett a templomtorony, a szembejövők arcán ugyanaz a "nemszeretem" játszott, mint az enyémen. Pedig szeretem az esőt... Ilyenkor jó a bőr, kabátban, nadrágban, motoroscsizmában. Nem kúszik az ujja alá alattomosan a hideg, nem ragad nedvesen tapadósra combomon a szára, nem ázik át, amikor nagyot lépek a tócsa közepébe... mert mindig belelépek, nem kerülöm ki egyiket sem.
Zsemle-vadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt... Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt...
Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok... a hangok összefolytak az esőcseppekkel...
... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé... hojjjáááhéééé... héjjjááááhéééjéé...
Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam... és dúdolni kezdtem én is... majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden... Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát... lüktettem... minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem... legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban... Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is... Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten... a Nagyfőnök, és én... egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején... a macskaköveken... a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna... kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel... kitágult a tér... és sírtam... sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott... A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe... hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért...
Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában... de könnyebb lettem... majd hirtelen csend lett... a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam... Nagyfőnök rám kacsintott...
Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam... Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott... az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát... rám, rá, mindenkire...
...soha nem tudom meg miként történt... mikor teremtettem meg a csodát... ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva... de a körülöttünk állók mind engem néztek... engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre...
2009. február 06.
Zsemle-vadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt... Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt...
Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlésszatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok... a hangok összefolytak az esőcseppekkel...
... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé... hojjjáááhéééé... héjjjááááhéééjéé...
Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam... és dúdolni kezdtem én is... majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden... Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát... lüktettem... minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem... legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban... Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is... Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten... a Nagyfőnök, és én... egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején... a macskaköveken... a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna... kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel... kitágult a tér... és sírtam... sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott... A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe... hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért...
Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában... de könnyebb lettem... majd hirtelen csend lett... a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam... Nagyfőnök rám kacsintott...
Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam... Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott... az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát... rám, rá, mindenkire...
...soha nem tudom meg miként történt... mikor teremtettem meg a csodát... ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva... de a körülöttünk állók mind engem néztek... engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre...
2009. február 06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése